A Magyar Művészetért

Fél évszázad alatt megszoktuk, hogy visszaesésekre emelkedések, bajra jó jön. A világ és lakossága arra ítéltetett, hogy növekedjen, a bajra adott válasz még jobb állapotokat teremt.

2008 óta kellene tudnunk, hogy ez most nem így van. Ezer – jórészt már felismert – ok miatt a világ növekedésébe vetett hite és stratégiája kifulladt, mert a világ túlélte lehetőségeit, és áll bambán, mint a túlságosan nagy pocakot felhizlalt, mozgékonyságát régen elvesztett és közben súlyos beteggé vált, elhízott ember, aki futni akar egy jó nagyot, de valamiért el se tud indulni. E hízás betegség, s sok más betegség forrása.

A világ túlélte önmagát, de mindezt letagadták előtte azok, akik ebből a brutális költekezésből, mások várható csődjéből lesznek még gazdagabbak. Számukra nincs jelentősége a megtermelt haszonnak, ők a megszerzett haszonból élnek, s a kövér emberen annyi a háj, hogy meg is élnek belőle ők, kevesen, hájfogyasztók.

A kövér ember azonban valószínűleg belepusztul valamennyire. Nem csak futni nem tud, de enni sem kap, vagy csak alig. Nincs miből. Fogy a hája, ki fog hűlni a zsírpárnák nélkül.

A világgazdaságot, az egyes nemzeti gazdaságokat – a magyarra is vonatkozik – nem valós teljesítményre, hanem az elburjánzó fogyasztási képességre alapozták. Hívhatjuk szociálist piacgazdaságnak, szocializmusnak, szociális hálónak, fogyasztói társadalomnak, bárminek is, hívhatjuk, de nem jön… a múlté!

A második világháború borzalmas pusztításait felszámoló 50-es évek után jött a gazdasági csodák fél évszázada. A sok kisebb-nagyobb visszaesés-emelkedés mindig fentebb és fentebb mutató ívet rajzolt. A stop-go-t a go lendülete követte. Részben, mert a világnak egy hosszan tartó, hatalmas fellendülésre voltak tartalékai a hatalmas 29-es válság és a még hatalmasabb háborús égés után. Fegyverkezett a hidegháború bűvöletében, és nyomta a pénzt. Kiiktatta az aranyat és beiktatta a féktelen és végtelen spekulációt. Nemzedékek érzik, hogy jól ment 50 éven keresztül.

Csakhogy: kifulladtak a források, az emberi alkotó erő, a gazdaságirányító állami menedzsmentek, 50 éves nagy futam után.

Kondratyev orosz statisztikus-közgazdász még a század 20-as éveiben megalkotta zseniális elméletét a hosszú ciklusról, arról, hogy a sok kis ciklikus mozgás közepette a gazdaságok, a világgazdaság is hosszú, 50-60 éves ciklusokat ír le. Fél évszázad fel, fél évszázad le. Kivégezték Sztálinék, de a Kondratyev-ciklus elmélete túlélte őt. Ez egyszerűen csak eszembe jutott. Nem hiszek az elméletek abszolút mindenhatóságában, sem Keynes-ében, aki az állam szerepét nagyon erősnek hiszi, sem Friedmanéban, aki a piacra bíz mindent. Kondratyev is tévedhetett. Persze, őszintén szólva nagyon hiszek a nagyon okos emberekben, egész életen át szívósan gyakorolt kutató munkájukban s az ebből származó szakmai intelligenciáben.

De most inkább hagyatkozom a látens tapasztalatomra, nem ér ez annyit sem, inkább csak a megérzésemre:

a világ felélte önmagát (persze csak relatív értelemben – jó ez a világ, nagyon jó; de sokkal jobbá kell tennünk)
gazdaságának szerkezete, megújulásának képessége nem indokolta a fogyasztás ilyen ütemét
forrásait pazarolja, s ezzel olyan környezetet teremt, amelynek helyreállítása tartósan leköti majd új erőforrásait
fogyasztáshoz szokott egyéni és közösségi mércéjéből nem akar engedni, mert nem látja be, hogy már régen elfogyasztotta azt, ami neki teljesítménye alapján járt (Egy kun Budán és Pesten c könyvemben őszintén megírtam, hogy 16 éve azért nem iszom egyetlen mikrogram alkoholt sem, mert 1996-ban rájöttem, hogy addigra én már megittam azt, amit nekem termett a föld, ami tehát nekem jár.)
s mert nem enged, zsarolja kormányait, a kormányok lakosságukat, s ketten együtt a nemzetközi szervezeteket – de hozzá sem mer nyúlni a tényleges haszonélvezőkhöz, akik mindig a válság, mások brutális leértékelődése révén jutnak a legnagyobb haszonhoz.
Nincs meg az az impulzus, ami kizökkent ebből a helyzetből. Ezért rohanunk a tartós, hosszú válság felé.

Nem vagyok sem kuruzsló, sem orvos. Saját életem tapasztalatából s megfigyeléseimből, részben ösztönös tudássá érett tanulmányaimból tudom, hogy jó szívvel csak az alábbiakat ajánlhatom:

dolgozni legjobb tudásunk és lehetőségünk szerint, ott, ahol vagyunk, ahol kapunk esélyt erre. Akik nem kapnak, küzdjenek érte: minden lehetséges kapavágásért, minden tanítható gyerekért, minden plusz óráért, amikor pluszban is végezhetik munkájukat.
Legyen mindenkinek – legyen az országnak, Európának, stb – legalább 3-5 éves programja, terve, fogyasztási-, megtakarítási- és életvitel programja a túlélésre
Legyen mindenkinek 5-10 éves programja arra, hogy megalapozza saját jobb jövőjét, újra generációs elképzelésekkel és tervekkel, stratégiákkal, azaz a fellendülését. Szokjon le fogyasztásának színvonaláról, s csak az általa elvégezhető munkára figyeljen, nagy, konstruktív alázattal az iránt, hogy neki sikerült fent maradnia.

Vagyis azt gondolom: ez a mostani visszaesés még 3-5 évig itt kísért bennünket egy helyben járásra késztetve, s akinek sikerül új, alkotó, saját színvonalának megfelelő termelő, szolgáltató tevékenységet megalapozni, az tervezze ezt meg 5-10 éves stabil állapotként, hogy e közben egyszer megtalálhassa saját kibontakozását. 3-5 év a válság elkerülésére, 5-10 év a kibontakozásra. És ha majd ott tartunk, nézzük meg, hogyan működik a Kondratyev-ív.

Csalnak azok a pártok, szak- és érdekképviseleti vezetők, aki ma és holnap a tegnapit ígérik tagjaiknak. Csalnak a kormányok is, ha ezt teszik.

Látom magam előtt, amint a sajnos betegessé hízott ember ledől az út szélén. Nem látom világosan, hogy ledőlt pihenni, vagy összeesett. Mindkettő hiba, az utóbbi dráma.

Valakinek világosan el kellene mondania Magyarországon is, hogy tényleg: mi az, amire számíthatunk, és mi az, amire nem. Sokat gúnyoltak egyesek a miatt, hogy Orbán Viktornak biztosan levert cölöpöket javasoltam annak idején, olyanokat, amelyeket nem lehet kirángatni, amelyek mindvégig megbízhatóan tartanak. Erről beszéltem.

Gubcsi Lajos


	SZERKESZTŐ: DR. GUBCSI LAJOS ©2005-2011 WWW.AMM-GUBCSI.HU. Minden jog fenntartva!