A Magyar Művészetért

Nincs még egy olyan ország, ahol egységes az SZJA. Ettől még lehetnénk kivétel. De már biztos, hogy nem lehetünk. 2012 nem fogja megengedni! S ha a vezérhajót kint hagyjuk a tengeren, nem csak ő fog süllyedni, hanem a kellő, összevissza csapkodó szél híján a többi hajó is.

A mostani gazdaságpolitika sarokköve az egységes 16 %-os SZJA. A kormány százmilliárdos nagyságrendű összeget hagyott kint a gazdagabb rétegek zsebében abban a hitben – meggyőződésben, tévedésben -, hogy ez az summa vállalkozói prosperitásra sarkallja ezt a vagyonos réteget, a nagyvállalatok tulajdonosait, stb., és száguld majd a magyar gazdaság. Ez abszurdumnak bizonyult, ki kell mondani – lényegét tekintve stagnálásban totyogunk tartósan majd.

A gazdagoknál kint maradt százmilliárdos nagyságrendű összeg sehonnan sem pótolható. (Gazdagnak lenni persze relatív dolog, a magyar viszonyok között értelmezzük ezt, s kénytelenek vagyunk ide számítani a felső középosztályt is, összességében a jövedelmet szerző lakosság 10 %-át). Ez a pénz kiesett a költségvetésből.

A költségvetés pedig kiesik a realitásokból. Mert azt ugyan el lehet határozni, s drákói szigorral végre is lehet hajtani – ami önmagában is óriási adottsága a kétharmados magyar struktúrának -, hogy a költségvetési hiány ne legyen több 3, netán 2.5 %-nál. Mindig az a kérdés, mennyien nyomorodnak bele ebbe, s a társadalmi szerkezet melyik oldalán. Utóbbira világos a válasz: belenyomorodni a nyomorult oldalon szoktak össztársadalmi méretekben.

A költségvetés hiánya tehát pl. 2.5% lesz jövőre. OK. Miből? Mindenből, ami elérhető a behajtó rendszerek számára, az adóztatók és illetéket kiszabók számára. Mindenből, ami visszatartható az állami-önkormányzat szférában, a szociális, kulturális, egészségügyi, oktatási és rendfenntartó szférában. Mindenből, ami oxigén-jellegű a társadalom aktív rétegének. Oxigén van ilyen is, olyan is, fenyvesek illatától a por-és ködfelhő lepte városok szennyéig. S mindkettőben emberek élnek, mindkettőben megélnek az emberek.

Lehetne persze a növekedésből is több bevételre szert tenni, de két ok miatt nem lehet: a növekedésnek nincsenek forrásai, mozgató erői, illetve mára eleve megfulladt a magyar gazdaság növekedési potenciálja a sok éves, jelenleg is tartó bénító gazdaságpolitika miatt. Padlássöprésből nem jöttek létre paradicsomok.

Ma is jól látható, hányféle – adó- és illetékjellegű – behajtásra kényszerül a kormány a miatt, hogy kiesett a büdzséből ez a százmilliárdos nagyságrendű adóbevétel a 16 %-os SZJA miatt. Hova még?

Vissza a kikötőbe! – szeretném hallani a révész erős kiáltását, de ez talán még csak a szirének bájolgása. Pedig nincs más út. Vissza kell térni a magasabb, talán a régi szinten magas SZJA-szintekhez a magas jövedelmek esetében. Minimum annyit vissza kell hozni a réven, amennyit kiengedtek a réven a hibás döntés miatt. De valószínű, hogy többet kell behajtani a révésznek. Részben, mert indokolatlan volt az elmúlt év adóhaszna a gazdagabbak részére, s magát az így keletkezett hiányt is be kell tömni utólag. Részben pedig, mert a baj nagyobb, mint gondolták. Csak a vak nem látja, hogy másfél, de minimum egy éve téves alapokon – vágyakon – nyugszik a magyar gazdasági célrendszer.

Nem dráma a hiba kijavítása. Orbán Viktor az egyetlen helyes utat járja, amikor nem enged a költségvetés szigorából, az eladósodás korlátozásából. De helytelen az az alapelv, amely a gazdagok élénkítésétől várja a gazdaság élénkítését. Helytelen többek között azért – sok más gazdasági ok mellett -, mert pontosan azt szürkíti el, amire történelmi esélyt kapott: azt, hogy össznemzeti megújulási erőforrások fakadnak fel, hogy a társadalom nagyon széles rétegei akarják tenni, a munkájukkal megteremteni ugyanazt: a gyarapodást. Az elmúlt hónapokban széles társadalmi rétegeket sikerült elbizonytalanítani abban, hogy ők tényleg részei-e ennek a nemzeti egységnek. Ha nem részei, sikertelen minden megszorítás. Mert panganak az erőforrások, az emberi erőt nem kapta meg azt a társadalmi stimulust, ami száz évenként egy-egy nemzetet saját átlaga fölé lendíthet.

Nem nagy tragédia visszavenni a kiváltságos osztálytól adóprivilégiumát. Tudjuk, sejtjük, hogyan jutottak hozzá az elmúlt 25! (nem 20, hanem 25!) évben a nagy vagyonokhoz, amelyek jövedelmük forrását adják. A világ minden országában nagyobb arányban adóznak ebből, mint az átlag. Mitől más a magyar burzsoázia? Nekem ez nagyon gyanús!

Ha be kell tömni ezt a mély adószakadékot, akkor ne köveket hajigáljon a kormány a szakadék fölé, hanem tömje be úgy, ahogyan keletkezett. Megnyomorító, elkedvetlenítő, visszavonulást eredményező hatások helyett – a milliónyi rögtönzött intézkedésre gondolok, melyek összhatása úgysem lesz pozitív, mert azt kérik a sok millió embertől, hogy legyen boldog, ha nincs is pénze, a pénz úgysem boldogít! – keressék a megoldást ott, ahol keletkezett. Világosabban: ott, ahol teremtették. Minden más logikátlan és nagyon veszélyes.

„Kinek az érdeke?” – mindig ez a jó kérdés. Kinek az érdeke a magas jövedelmek 16%-os adókulcsa? És kinek árt? Csak ennyi. Ezt a választ könnyű megadni, naponta válaszol az élet, s a válasz egyre hangosabb. Ordítás lesz belőle.

Nem helyesebb, ha a révész erős hangon visszahívja a zászlóshajót? De kinek van tényleges joga szólni a révésznek…? Van valaki?

A társadalom csak akkor fog – megrendülten, de szívósan – önmegtartóztató, dolgos, takarékos viselkedést mutatni, hogy az „ Önök ott fent, mi itt lent” ügyében igazságosnak látja a dolgok elrendezését.

Leverték már a sarokszámokat, a költségvetés 2012-re lényegében elfogadott, az adórendszer alapjai is tudomásul vétettek – hallom a választ.

Na és? Rengeteg ideje van a kormánynak korrigálni saját alaptévedését. A kivetendő magasabb SZJA-bevételek nélkül nem tervezhető biztos költségvetés jövőre, illetve csak a biztos megnyomorítás árán tervezhető. A gazdaság erre bénasággal fog válaszolni.

ADÓT a közteherviselés érdekében. Ezt már 1848-ban is világosan tudták ők ott fent.


	SZERKESZTŐ: DR. GUBCSI LAJOS ©2005-2011 WWW.AMM-GUBCSI.HU. Minden jog fenntartva!