Nem, nincs, nem az. Nem, ne építette feli. S mert nem tette és nem teszi, ez az eddig eltelt időszak, a ciklus első fele nem nemzeti politika, hanem kormányzati politika. A nemzet visszavonta lendületét, e nélkül pedig semmi nem változik meg gyökeresen. A világ legsikeresebb kormányzása is csak manőverezés, ha a lakosság döntő többsége nem érzi magáénak. A szavazófülkék tényleges forradalma bent ragadt a fülkékben, s hallgatózik: - Halló?! Halló?! Ki van ott?

E sorokban nem szeretnék többet mondani a Fidesz-kormányzás hibájáról. A fentinél ugyan van nagyobb, mégpedig az elejétől teljesen hibás, szakszerűtlen gazdaságpolitika, amely lyukas taktikába csavarta a rossz stratégiát, mint takarót Ennek káros következményeiről mindenkinek saját tapasztalata van, írtam is róla, az ismétlés unalmas.

Aggódó, de nem csodálkozó szemekkel követem viszont a drámát, amint Magyarországon ismét felfegyverzik kívülről a belső Quisling-hadsereget. Vadonatúj, titkos jelszavakra – demokratikus, szocialista, szabad, liberális, stb. szerepet osztanának a nemzetnek azok, akik mindig eladták, s most is oda fordulnak, ahol nemzetközi szövetségeseik, baj- és testvértársaik élnek: a bérenc szolga szerepét, az ő uralmuk alatt. Ez a hazai liberálisok és szocialisták örök támasza: a felajánlkozás, cserében egy kis támogatás, csak egy kicsi, hisz tudják…. Láttuk, ismerjük, szememben mintha harag villanna. Többet nem is tehetek, engem is nemrég taszított ki soraiból a kormányzó erő, kellett a hely, s kevésbé az önálló vélemény. Maradok, aki voltam: a nemzet a maga függetlenségi vágyában, 1/14 milliomod részben.

Nyilvánvaló a Fidesz óriása kormányzási zavara: Németh Lászlóné-123.472. a fejlesztési, uniós, a világpénzek csapjánál. Sokan emlegetnek egy nevet, hogy az ő húzása volt ez is, mint megannyi, s a bajok ott kezdődnek, hogy elhiszem, magam laikusként eleve ilyesmire tippeltem a kórház magányában. Nekem ott felfordult, s megfordult bennem sok minden. Sajnos azt fogom majd látni, hogy az értelmiség java részének ugyanennyit ártanak az ilyen dobások. Ki kellene dobni a dobót. Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg. Igaz. De legalább nem a meglékelt hajó kellős közepén gurulgat ide-oda.

Mivel valójában nem a bajokról, hanem a jókról akarok írni, nem fedem fel az összefüggést a fenti kinevezés kretenizmusa, és a között, hogy ugyanezen órákban leláncolta magát az ország gyűlésénél két tucat Prometheusz. Nem jajgatva, hanem vigyorogva, mert tudták, hisz’ ők rendelték így az Istenek helyett: nem keselyűk jönnek százával, hanem kamerák százával. És persze a rendőrök. 1 Gyurcsányra – mert ő is odatipegett igét hirdetni államfőktől kölcsönzött méltósággal – több rendőr jut, vagy legalább annyi, mikor miniszterelnöki kocsiban parádézott. Ezek a rendőrök itt most jobban védték, s sokkal gyorsabban gyártottak a gyárosból mártírt, mint valaha is remélte sokszoros bukása után. Azt az összefüggést sem emlegetem, ami innen elhúz a sok Prometheusz letartóztatásához, valamint ahhoz, hogy sokadig láncszemként megalakítják az új magyar ellenállást, s e minőségükben, szürke hajnali tolvajokként az Ellenállás tábláit lógatják fel Rákóczi Ferenc nyakába. Az Isteneteket, kiáltottam közben otthon két mankó között, az Isteneteket, takarodjatok. Körülnéztem, s láttam, hogy egymagam vagyok. Soha nem fogom elfelejteni az új ellenállók által felakasztott kötelet Rákóczi nyakában, s azok mocskos kezét, akik oda akasztották.

De ó Sors! Ne kínozz! Hát ki kormányoz?! Erre most nem válaszolok, keserű volna, s valójában nagyon sok jót szeretnék elmondani a 2/3 áldásáról. A legjobb az, hogy kitart (1.), hogy nem lehet elsöpörni, mint ahogy tennék az ellenállás utcasöprői.

Kitart, mert arra ítéltetett. S mindaddig, míg teheti, van remény, hogy visszatér küldetésének lényegéhez: a rá bízott magyar nemzet jobb sorsához. E remény eléréséhez le kell tudni ráznia a külföldről jövő zsarolás lényegét, magát a zsarolást. (2.) A hatalma megvan hozzá, 1848-49 szűkre szabott ideje óta először. Térdre akarnak kényszeríteni, megütni, s közben vérző fejünk alá, a nyakunkba ültetni az árulókat. Ez a képlet, barátaim. S ez a 2/3 áldása, talán éppen ezért akartuk ennyire nagyon ennyire sokan. Hogy nincsenek árulók? Nem volt nekünk saját sorainkból Garaink, Cilleink – na jó, származásuk idegen, persze -, nem volt Ocskai Lászlónk és Bezerédi Imrénk, Károlyi Mihályunk és Kun Bélánk, Szamuely Tiborunk és Szálasi Ferencünk? Apró Antalunk, Kádár Jánosunk? Hoppá! De biza, voltak.

Alaptörvényt teremtett, amire a második világháború óta a politikai csőcselékhullámok idején esély sem volt – Alaptörvénynek (3.) is csak azért hívja a bullát, hogy elhatárolja az előző tákolmánytól. Az új alaptörvényben megörökítette a magyar haza és népe sorsának ezer vonását, érdekét, s persze megpróbált hosszú távon életképes politikai szerkezetet teremteni. Hajrá, 2/3!. Nem az, amit területünkből elvettek Károlyi-Kun felkínálásra a külföldiek 1918-20-ban, hanem hajrá mai Magyarország, úgy, ahogyan vagy, s mindazokért, akiket sorsod képviselni.

S éppen a nagy liberális demokraták – önző senkiháziak – kirekesztették magyar nemzeti jogaikból a magyarság csaknem egyharmadát, az amúgy is száműzötteket. Azonnal egyesíteni kellett, legalább minimális szimbolikus jogában újra összerakni a nemzeti életképességet, a többi magyar azonos jogával (4.)

S a mert régi területeinket határainkon túlra rablóknak ez nem tetszett, meg kellett értetni velük, hogy ez itt most nem a kis antant helye, a hely az ég alatt szabad. (5.) Kezdett nagyon sokasodni az ellenállók – a nemzet érdekeivel szembenállók – sora. Nem volt mit tenni, rabnak nincs hazája, csak a szabad igaz.

Igen. A dolgozó családok, az otthont teremtő családok sorsa lettek utána a legfontosabb (6.). Nem a gyerekszaporulat, nem a szülőket és nagyszülőket eltartani hivatott 14-16 éves lányok, a szülöttjeikből élő(sködő) család, amelynek felnövő tagjaiból a pótlékok felemésztése után tengernyi sokan állami gondozottá válnak, hogy aztán a börtönökben is lehessen gondoskodni róluk. A szoclib demokraták megvásárolták csaknem egymillió ember lelkét. Nem ez a család. Hanem az a család, amely munkával otthont akar teremteni, s azért szeret otthon lenni, mert jönnek egymás után a gyermekei, őket várja, majd szeretve felneveli. Láttak már gólyákat a fészekben tavasztól a kiröppenésig?. Vágyálom? Persze, talán. De majd elvisz a vágyhoz, a vágy az ágyhoz, az ágy a bölcsőhöz.

A rablókkal, tolvajokkal, kis és nagy (fehérgalléros) uzsorásokkal meg kellett értetni, hogy veszélyesebb lesz az erőszak, mert velük szemben ott lesz a törvény és talán valaki még, a tulajdonos, aki úgy védi tulajdonát, mintha az övé volna. (7.) Az MNB elnökével, hogy az ott nem az övé, és örüljön nagyon, hogy ami tényleg az övé volt, azzal szabadon szélhámoskodhatott nemzetközi szabadvizeken (8.) Aligha tűrnek meg ilyen jegybankelnököt a fejlett világban, s ne jöjjön senki azzal, hogy de bezzeg Paraguay-ban, úgysem hiszem el neki.

S hány olyan ország van a magát függetlennek nevező fejlett, szabad világban, ahol az agy szerepét betöltő bankrendszernek ily nagy aránya van külföldi tulajdonban. Ahol tehát a magyar zsoldos gárda ekkora alázattal söpri  ki a pénzt urának, mint itt, ez a? …

S hogy legalább morzsákat vissza lehet venni tőlük az általuk kisemmizett kis ostobák javára (9.), csökkentve így az ország függőségét az őt nyilván kizsigerelni hivatott a pénztőkétől, a teljes kiszolgáltatottságtól?

– Nem, megfojtani nem!

– Ugyan dehogy, akkor ki robotolna nekik évszázadokon át?!

Éljen, s ne haljon Hajrá Magyarország! S hajrá, nyomorult, önző, kapzsi, ostoba lakói, kik nyakra-főre vettétek fel a deviza-adósságot, mert „ingyen van, haver”! Mi ez a csönd, a saját némaságotok? Hallgassátok csak, milyen néma?! Mond-e köszönetnek hallható szót az államnak, a népnek, a kormánynak a megmentettek hada? Ne---e---m??? De miért nem, barátaim? Kellene egy jó szó azoknak, akik erre feltették saját jövőjüket is. S egy nagyobb lapát göröngy jelképként azoknak, akik ezt előidézték. Hogy miért idézték elő? Hát egyszerű… lopni, rabolni, fosztogatni, meggazdagodni a máséból csak oly időben lehet, mikor ömlik a pénz, s a forrás nem érdekes. Sokféle tudatos stratégia – és persze irdatlan külföldi profitérdek – kellett ahhoz, hogy marsallbotja helyébe koldusbotot csempésszenek a magyar kezébe.

Hajózhatunk-e végre szabadon, mikor hagyhatjuk el a vad viharok korbácsolta Horn-fokot, ahol darabokra tépték vitorláinkat, sétapálcákat faragtak az árbocból a nyerészkedők?! S ahol a hajót, melyet a merészebbek ki akartak navigálni a veszélyből, megszállták a kalózok, magukhoz ragadták a kormányt, s – Gyúrj, csáni, gyúrj, csáni! – ezzel az érthetetlen titokszóval ütötték-vágták a leláncolt, evezős gályarabokat. Hogy őket illene jogilag felelősségre vonni, s nem csak kiabálni, hogy hátha meghallják?! (10) Hajrá, 2/3, Isten hozott!

Itt most álljunk meg, szusszanjunk, nézzünk körbe, várjunk. Tehát: mi lesz azzal a felelősségre vonással? S ha majd a saját sorokban is alkalmazni kell??? (11.). Igen, éppen körbenézünk, és az látjuk, hogy lesz kin. Nos, az lesz az igazi próba, Kedves Jó Kétharmad, édes gyermekünk. S ha megvan, ha ezt, s többit utána mind megoldottad, eljárt fölötted az idő, küldetésed betöltötted, cselekedj a nép legközelebb megfogalmazandó közös akarata szerint (12.).

Szétnézek az Európából és USA-ból érkező, zsaroló leveleket küldők látható sorában. Sejtem a levelek tartalmát. Nem emlékszem, hogy az elmúlt másfél évben hivatalos magyar kormányzati erők valaha is beavatkoztak volna mások döntéshozatalába, minősítgették volna az. Főleg nem emlékszem, hogy ilyesmit tettünk volna a kínpadra állítottakkal, Görög-, Olasz-, és Írországgal, vagy azokkal, akiknek a fejét kalodában lógatták a piactéren, tehát nem csúfoltuk Spanyolországot, Portugáliát, Romániát. S most – a magyar sajtó ilyenkor aztán igazán lelkes a hírek továbbításában, hiszen olyan színes a hírcsomag: vérszínű kavalkád – mindenki mond valami erőset rólunk. A kutyafáját! Mondom én Sarkozy úrra, hogy szarközi, Merkel asszonyra, hogy Markol, s túl nagyot?!

Nem. Mert miről is van szó itt az elmúlt másfél évben, a sok randaságon túl? ARRÓL, hogy egy erre felhatalmazott erő, kormány és parlamenti többsége megpróbálja összeszedni azt a működőképes államot (13.)., amelynek alkotó elemeit olyan hatalmas erővel és kedvvel lopta szét a politikai, gazdasági, pénzügyi, kultúrhatalmi (bbbbbrrr „elit?”) klikkek szövevényes rendszere! Összerakni, működésben tartani, eltolni az asztaltól a disznókat Röffentenek? Hja, ez a dolguk. S a szegény magyar választó kezdi feladni türelmét. Ez azért nem annyira igazolható, de ha feladja, akkor az a kormány és a kormányfő baja. S ha baja, oldja meg, hozhat személyes döntést is a maga szerepét illetően. DE NE külföldi beavatkozásra, hanem  abból a szellemi-politikai meggyőződésből, amely átvitte az elmúlt csaknem egy évtized szemétdombján 2001-2010 között. Amely kormányzó erővé tette, legitimitással és identitással egyszerre rendelkezik* – törvényes, nyílttá tett céljaival azonosuló, szándéka szerint hosszú távra.

Történelme bizonyítja, hogy a magyar nép nagy korszakai SZABADSÁGÁHOZ és szabadságharcaihoz párosulnak. Rabnak rossz. Szolgának silány. S rabtartói sokszor tapasztalták, hogy sok mérget le kellett nyelniük abból, amit a magyarságnak készítettek.

S ha így van, e mának is lehet megbecsült helye a történelemben. De vigyázz minden percben, s nézz bele ebbe a történelemkönyvbe (14.): a zsoldosok a határon állnak, s innen valakik jeleket küldenek, saját kincstáradat ismerősök rabolják. Nem új sztori, könnyű belőle tanulni. A jó tanárok meg is tanították már az iskolákban, s a jó apák is.

- Ebben igazuk van, Viktor, ha ebben nem léptek, elhagynak – mondta jól érthetően az égből Makovecz Imre, a nemzet lelkiismerete.

MI

Ő, és mi. Mi, akik felnézünk rá, és látjuk, hogy M.I. számára trónust készíttetett az Ura. Mi. Én, te, ők, ti. Mi, akik szeretjük a vakítóan tisztát, nyelvben, levegőben, igazságban. Szeretjük tehát a fehéret. De tiszta lehet a fekete is, ugyanennyire. Szeretjük a feketét, mert nincs fehér fekete nélkül. Szeretjük a sárgát, mert a Nap színe. M.I. jó mester volt, az első lépése az volt ott fent, hogy nekilátott trónusokat faragni az utána jövőknek, ha az Úr megfeledkezne róluk, vagy éppen szándékosan hanyagolná őket. M.I-nek Ura van, de nem parancsol neki senki.

Ezért aztán, amikor azt mondja, hogy „Igazuk van”, mi ezt elhisszük, magunkra vesszük, mert mi is úgy látjuk, mint M.I. Valójában ezt a figyelmeztető mondatot ő is tőlünk tanulta, mert mindig figyelt ránk.

2012. január 3.

* Ez a pontos, definíció értékű szópár nem az én találmányom, hanem egy kitűnő barátom meghatározása az egyéni és közhatalmi önállóság és hatékonyság kritériumaként.

U.i.:  Ezen írásom sok elismerő levelet indukált. Az alábbit utólag azért közlöm, mert tévedésemet korrigálja, és mert ismeret- és valláselméleti:

 Kedves Lajos!

Mindig szívesen és nagy érdeklődéssel olvasom leveleidet. Csodálom fáradhatatlan munkálkodásodat.

Adjon az Isten erőt, egészséget és józan indíttatást minden munkálkodásodhoz!

Ebben a leveledben – sajnos – Te is terjeszted azt az általános tévhitet, amely az új testamentum egyik mondatát félreértelmezi. ( Ne vedd ezt az észrevételt bántásnak! Még Jelenits István is beleesik ebbe a hibába; lásd: Betű és lélek c. könyvét.) Egyszerűen arról van szó. hogy Jézus, mint minden keleti ember, szeretett képekben, hasonlatokban beszélni. Sajnos, a mai ember, de még a középkori is, nehezen érti a 2 évezreddel korábbi emberek életkörülményeit. Ma a “tű foka” (és nem maga a “tű”, mert azon igazán könnyű átmenni, vagy átlépni!) a varrótű lyukát jelenti. Jézus korában azonban a városok védőfalán található “kiskaput” jelentette!! Ez mindig nyitva volt, hogy a későn, vagy korán jövő személyek is be tudjanak jönni a városba. Ez a kapu jól védhető, tehát igen szűk volt (lemniszkáta alakú, mint a tűk foka), hogy csak egyetlen ember férjen be rajta, és fegyvert se tudjon használni. Ezt nevezték (szellemes hasonlattal) Tűfokának!

Ne haragudj, hogy okoskodásommal fárasztottalak.

Szeretettel gondolok családodra is!

Üdvözlettel Varga Károly