És most leszögezem, és aki az ellenkezőjét állítja, azt hazugnak, elmebetegnek tartom, s kívánom neki, szálljon rá saját tulajdonsága minden következménye:

1. Minden Zrínyi által kiadott könyv a Zrínyi könyve volt, s nem Gubcsi Lajosé. Előre betervezett, a HM által jóval korábban megrendelt módon, menetrendszerűen.

2. Én, vagyis Gubcsi Lajos 1989 óta közel 30 könyvet adtam ki, az meg mind az enyém. Összesen kb. 50.000 példányban volt lehetőségem ajándékozni ezeket.

3. Közpénzt sem könyveimre, sem bármilyen más velem vagy A Magyar Művészetért összefüggő ügyre nem vettem fel. Tiltaná az elvem, miszerint más pénzét nem költjük saját célra.

4. Soha nem takarítottak honvédségi takarítónők a házamban. Viszont mindvégig alázattal és legjobb tudásommal szolgáltam a Zrínyin keresztül a honvédséget.

5. Abból a tényből, hogy 3 éves kisgyermekemet néhány alkalommal bevittem magammal az irodámba, azt a következtetést levonni, hogy „Gubcsi Lajos családi vállalkozást csinált a HM cégéből” – nos, ez az elmebetegek szintje. Mert egyébként igaz: bevittem magammal a kisfiamat néhány alkalommal.

6. Soha Zrínyis munkatársak nem szolgáltak fel senkinek, semmilyen VIP-vendégnek, minden VIP-vendéggel azonos vendégeim voltak, amikor voltak, pl. az Attila szoboravatáson.

7. „Egy kun Pesten és Budán” című könyvem a legtermészetesebb módon, ajándékozva kerültek sok helyre, köztük a hadsereg, a HM mintegy 400 magas beosztású tisztjéhez, vezetőjéhez. Zrínyis ügyvezetői beosztásom miatt vissza kellett vonnom a könyvkereskedéstől, s különben is, ez volt a szokásom már két évtizede. Mindenesetre sokan közülük megköszönték.

8. És végül: 1989 óta számtalan becsületsértő írás jelent meg rólam, becstelen emberektől. Soha nem reagáltam ezekre, ez tény. Amikor 2011 márciusában összehangolt támadások szervezői és végrehajtói – a „Kinyírjuk Gubcsit!” jegyében - tényszerű hazugságok sorozatát jelentették meg a sajtóban, gátlástalanul és sokszor felső utasításra, akkor lépnem kellett. Részben ezek a ténybeli hazugságok már nem becsületsértések voltak, hanem rágalmak, valótlanságok, kétség nem fér az aljas szándékhoz. Részben pedig érintették az általam nagyon komolyan vett, általam vezetett cég, a HM Zrínyi Kft. egészét, légkörét, munkatársait, működését. Ekkor határoztam el a perek elindítását. Volt olyan szándékom is, hogy ha csak a hajszálerek szintjén is, de hozzájárulok majd ahhoz, hogy a magyar közéletben általában se lehessen a sajtó szintjén gátlástalanul hazudni, rágalmazni, gátlástalan, másokat elsöprő érdekeket szolgálni.

Sem a mostani bírósági, sem a korábbi, feljelentésemmel kapcsolatos más bírói végzések nem igazolták reményeimet. Világosan kimondom, hogy e téren – és persze az így „megvédett magyar sajtószabadság” terén – nagy, beteges bajban van a magyar társadalom.

A fővárosi bíróságok működéséről egy másik példa, mindenkinek van sok: 2000-ben gyámja lettem elhunyt öcsém árváinak. Az öcsém végrendelete világosan meghatározta, hogy mindenét gyermekeire hagyja. Öcsém halála előtt válóféllé vált felesége (a gyerekek édesanyja jóval korábban meghalt) utólag, öcsém halála után megtámadta a végrendeletet.

NOS, hiszik, vagy sem: ez a per 11 éve tart. A gyerekek régen felnőttek, más a saját útjukat járják, de örökségük egyetlen darabjához sem jutottak hozzá. Nekem már alapos ismeretem van a budapesti bíróságok munkájáról. Ezekben a hónapokban tágult a kép, ma is, bőven.

Megtanultam az utóbbi – a keresetemmel kapcsolatos – bírósági végzésekből, hogy akármi bántót mondhatnék másról, nem számít. Leírhatnám, terjeszthetném, nem számít. Hazudhatnék róluk bármit, nem számít. ÉS tényleg, nem is számítana, ha Spirket, az index szerkesztőségét, és mindazokat, akik másfél éve foglalkoznak velem a rágalmak szintjén, aljas kis kreténeknek nevezném, és a legkülönbözőbb híreket terjeszteném arról, hogy pedofilek, tolvajok, stb. Van annyi eszem, szorgalmam a megvalósításban, hogy meg tudnék fogalmazni valamit, ami ezt hihetővé teszi. Szerezhetnék róluk egy hetedrangú részinformációt, pl. hogy hogyan váltak méltatlanná szülői szerepükre gyermekük cserbenhagyásával, vagy hogy illetékcsalással, adócsalással károsítják a magyar államot. Ócska kis, és durván nagy stiklijeiről gyorsan szerezhetnék valami információ-morzsát, ki sem kellene mozdulnom a szobámból. Miért gondolják, hogy ők bántatlanul és büntetlenül teszik azt, amit tesznek. Simán közölhetném, senkiházi gazemberek, s alá tudnám támasztani, hogy csalnak a rezsiköltséggel és a munkabérekkel, szerződéseikkel. Nem volna gond.

Igény volna rá.

Mégsem teszem, fent megfogalmaztam, miért nem: „Ezekkel egy napon?! Soha többé.”

Ha és akik még olvassák az ő írásaikat rólam, jó szórakozást nekik, nekem erre – ezen sorok leírása után – nem maradt időm. Lehet, hogy még közlöm azokat a már megírt valóságokat, röhejeket, ahogyan az eddigi bírósági és rendőrségi indoklások szinte kaptafa sémával szólnak arról, hogy miért szüntetik meg az eljárást. Lehet, hogy még közlök néhány részletet ezekből, de ezeket nem most írom,  bizonyítható módon már megírtam a múlt év végén, ismerik is néhányan, de már akkor megszólalt bennem az EZEKKEL?. Lehet, hogy közlöm, lehet, hogy nem – de teljesen mindegy. Aki felel azért, amilyen ma a magyar társadalom HAZUGSÁGSZINTJE, aki felel azért, hogy ez a szint állandósítható és legalizálható, következésképpen társadalmi és egyéni ragályként tovább terjed, azoknak ez úgyis mindegy. Tudják, ebben érdekeltek. Önöknek pedig nem kell ehhez az én már megírt „tudósításom”, még sok minden máson kacaghatnak – csak ne fulladjon néha sírásba. Majd meglátjuk…