A Magyar Művészetért

A jövő héten jelenik meg Gubcsi Lajos Hű szó, háborgó c. könyvének 2. átdolgozott, bővített kiadása.

Idézet a műből:

"A Laokoón-csoport – média és politika

Hiába volt Laokoón Apollón papja, szembe szállt Istenével. Apollón intette őt, sőt megtiltotta neki, hogy megnősüljön, Laokoón azonban a tiltott frigyet választotta. Sőt, felelőtlenségében elkövette azt a megengedhetetlen hibát, hogy templomában együtt hált feleségével.

Bűnhődnie kellett, a Krisztus előtti században keletkezett fenséges rhodoszi szobor – 1506 óta a Vatikáni Múzeumban mindenki által látható módon – irgalmatlan szenvedésében láttatja őt. A Laokoón-csoport közepén álló, leküzdhetetlen óriásra, a papra gyilkos erővel tekeredik rá a büntetés: a kígyó. Nem is egy, kettő. A csoport mellékfigurái számára sincs menekvés.

Idestova három évtizede figyelem nagy igyekezettel a magyar politikai állapotokat. „Közállapotokat” – ezt akartam írni, de a „köz” szó elfogyott írás közben. Mert a politika nem a köz, annak csak része. Hatalmas erők, személyek, ambíciók, tehetségek és felelősségek tartoznak úgy a közhöz, hogy elutasítják a politika mindenkori erkölcsi szintjét, hatékonyságának kérdéses voltát, magát a politikai garnitúrákat. A politika a köz sajátos része, és látszólag uralkodik fölötte, szerényebben szólva irányítja a közt – de ez ritkán van így. Ha így van, az kegyelmi állapot mind a köz, mind a politika számára, ilyen helyzetekben emelkedik a nemzet, s kegyéből bőven átenged a politikának, érezze sikerét az is.

Helyzetemnél fogva több mint négy évtizede része vagyok a médiának. Kiemelt figyelemmel kísérem a sajtót is. Ezen belül éppen negyed százada követem kritikusan azt, ami Magyarországon „sajtó” néven történik. Gátlástalan, személyekben, lapokban, intézményekben követhető villámgyors pálfordulás a 80-90-es évek fordulóján, amikor ugyanazok a sajtószereplők lettek az új rendszer „tartó pillérei”, akik az előzőt tartották magasba oly vidáman. A politika személyi összetétele legalább megváltozott 1990-ben – a médiáé nem. Páratlan kaméleon-szerep ez korunk magyar történelmében. Nem egyszerűen Saulus-Paulus típusú megvilágosodások történtek, a bibliai esetnek erkölcsi tartalma és történelmi eredménye van. Gyalázatos árulás zúgott végig cunamiként az írástudók világában. S tettét még csak be se kellett ismernie.

Miért nem kellett beismernie? Legalább annyit mondania a magyar sajtónak, hogy elnézést, országom, gazember vagyok és áruló, de tudják… két kisgyerekem van, kell a kenyér…, de tudják… nem értek semmi máshoz…, de tudják… szeretnék mindig nyertes lenni…?!

Miért nem kellett!?

A politika miatt. A politikai vezetők már a Kádár-rendszer utolsó fél évtizedében rájöttek, hogy a Kádár-utódlásért egymás ellen vívott harcukban az azonos zubbonyban feszítő társaikat – hatalmi ellenfeleiket – úgy tudják leküzdeni, ha maguk oldalára állítanak egy-egy sajtós munkatársat, s elkezdenek szivárogtatni. Ez persze csaknem lehetetlen volt a központi média felületein. Ezért ezen újságírók lettek a „jól értesült körök”. A kiszivárogtatók. Sisteregni kezdett a pletyka. A szemforgatás és álnokság. A hátba döfés birodalma épült.

A 80-as évek végén, 1990-től vérre ment a harc. Boldognak, boldogtalannak szüksége volt a hatalomra. A pénzre. A múltbeli felelősség elhárítására. Mindenki úszni akart. Ússzuk meg valahogyan! Úszni akarok a pénzben, vagyonban! Vállalkozóként úszott mindenki a politikai hatalom és a pénzszerzés összefonódásában? úszni akart a túlpart felé, s nem tudta, hogy ez itt, ez a folyó így itt a Styx lesz az országnak.

Magyarország a szabadúszók világává züllött. Milyen lehet akkor a kormánya, a törvénykezése, az igazságszolgáltatása, a rendfenntartása? S milyen lehet a médiája? Mivel most már nem csupán egy, a hatalmában központilag erősen korlátozott politikusi garnitúra kereste ellenfele legyőzésének bármely eszközét, hanem számtalan politikai erő választotta ezt a gyalázatot, mindenkinek egyszerre lett szüksége a sajtóra. Amely éppen akkorra mutatta meg, hogy képes bármely árulásra. Csak fizessék meg. S amelynek tagjai, kiadói, lapjai és „tulajdonosai” éppen akkor árusították ki magukat külföldieknek, védelmet keresve bármilyen elszámoltatás ellen. Kivonták magukat a kérdőjelek elől, a vádak lehetősége alól. Nem ismerek országot, amelynek sajtója ilyen mértékben adta volna el önmagát – igaz, nálunk jött majd a bankrendszer, és az egész gazdaság, a közvagyon egésze is, hogy a rákképlet teljes legyen.

Rohantak a politikusok és pártjaik a „szabad magyar sajtó felé”. Ölelték és ölték egymást: a kígyó és az áruló pap. E közben a sajtót – és a pénz világát – mindig is uraló belvárosi liberális zászlóalj azt is megengedhette magának, hogy teljes arzenáljával a semmiből építsen fel saját magának pártokat. Politikailag is legalizált struktúrába lépett, onnan kellő részt kiszakítva. A sajtó nagy része belőle és a pártján állt. Múltból eredő helyzetére és szokásaira építve nem volt nehéz leplezni saját farkas éhségű működését. A demokrácia jegyében egyre szervezettebben működő szűk csoportok lettek e magát újnak deklaráló közösség fő erői.

Maga a magyar közösség, a lakosság, a nép, a nemzet azt sem tudta, mi történik. Az MSZP-SZDSZ trónbitorlása – majd „szabad madarak” váratlan felszívódása az utolsó pillanatban - és az LMP felépítése a média hullámain és hasábjain jól példázza, mire képes a sajtó a magyar politika jelenlegi működésében. A nézők soha nem láthatják a tudósításokban, hogy a nagy liberális nyilatkozók előtt senki sem áll rendezvényeiken, csak a kamerák. Meg a szervező titkár. Ők a tömeg, nekik beszél A Párt. SZDSZ, LMP. Média-maffiák mindenhol, a másik oldal hallgat erről, ő is része az egésznek, egyszer hopp!, másszor kopp! Jobb a hopp!

Már régóta nem csak az ellenfél elleni küzdelemhez kell a sajtó. Önmozgás révén a sajtó eszköz lehet bármely lejáratásban, kivégző osztagai élezik tollukat, bekapcsolják a mikrofonokat, s az osztagok azonnal megindulnak, ha megkapják a parancsot: X-szel le kell számolni. S parancs jön arra is: Y-t fel kell építeni, akár a semmiből is. Igazság, tény, érv rég nem számít. Jog, személyiségi jog, emberi méltóság kivégzett fogalmak szintén. Valós, mérhető teljesítmény érdektelen. S a politikusok élvezik ezt – mindaddig, míg nem ők kerülnek sorra a végtelen guillottin-sorban.

S a sajtó szereti ezt. Mindig megkapja a jutalmat. Valaki mindig fölül van s lesz. Elég őt szolgálni. S a különböző hatalmi oldalakhoz tartozó sajtóorgánumok jól kiegyeznek ebben: legyen fent bárki is, nekik mindig jut, most vagy máskor, most és máskor. Mindent megtesz, hogy elhitesse a világgal, hogy ő a negyedik hatalom. A politika hallgat, mert ha megszólal, bajba kerül. Még majd megtámadja a sajtó. Melynek hiéna-ösztöneit ő alkotta meg politikusi (?) gondossággal. Nem véletlen, hogy a politikai garnitúrákból – a belvárosi származási egybeeséseken túl – azok a személyek lesznek népszerűek a médiában, azokat adják el jól, akik láthatóan megkötötték a maguk alkuját a sajtóval. Én téged szolgállak, s te engem szolgálsz.

Nézem a Laokoón-szobrot. Szegény öreg. Egykor tisztességes, megbecsült pap volt, mitológiai alak a világ kultúráját teremtő görög mítoszban. Egykor igaz férfi volt. S Istene figyelmeztetésére engedett az ármánynak. Most kígyó tekeredik a feje felé. A lágyéka már aligha fog nemzeni. Lába megbénult…

De lám! Még erős szorítással fogja, markolja a kígyó fejét! Megmenekül végül?


	SZERKESZTŐ: DR. GUBCSI LAJOS ©2005-2011 WWW.AMM-GUBCSI.HU. Minden jog fenntartva!