Gubcsi Lajos
Hírek A MM Élőtárlata Albumok Díjak Gálák Gubcsi Lajos életrajza - A MM Laudációk Mecenatúra MM-díjazottak Hangoskönyvtár
Guszti, a Megyesi
GUSZTI!
Ezrünknek lehet egy-egy oka Megyesi Gusztávra emlékezni, most, hogy az újságíró szakma gyászolja őt - és olvasói is, ez kétségtelen. Utóbbi évtizedeiben az Élet és Irodalom szerkesztőségének volt publicistája. Az én emlékem eggyel vissza lép időben, a 80-as évek közepére, ameddig a Magyar Ifjúság riportere és publicistája volt. S mert legyen inkább kettő, még messzebb nézek vissza: a 70-es évek első felére, amikor hetilap - akkor is a Magyar Ifjúság - életemben először készített interjút velem, rádiós külpolitikai szerkesztővel, s a riporter neve emiatt örökké emlékezetes maradt: Megyesi Gusztinak hívták.
A 80-as évek közepén már lapjának főszerkesztője voltam. Nem esett nehezemre észrevenni, hogy rengeteg gondot jelentő, kivételes érzékenységű és íráskészségű embert őrzünk beccsel magunk között. Őrizni kellett, mert sokat sejtető "külső" üzenetek mindig sutyorogtak a levegőben, és azt szerették volna, ha Guszti valahol máshol ontja tehetségét...
És most az emlék, ezt sem felejtem soha. Amikor most Gusztiról beszélek, egyben Seszták Ágiról is szólok, pályájuk íve nálunk, a Magyar Ifjúságnál ugyanazt a széles, és a főszerkesztő számára életveszélyes ívet írta le - most már fent beszélgetnek erről nevetve.
Szóval: valamikor 1985-86-ban behívattak az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságába, nem mint vendéget, hanem mint ellenőrizendő gyanúsítottat. Mire az ember oda bekerül, addigra már hetek óta bejárja a fővárost a hír, hogy ki van rúgva. Oda azért szoktunk bemenni - már akinek ez a kivételes helyzete megadatott -, hogy még se nélkülünk pecsételjék meg és le a sorsunkat.
A három vádpont-sorozat egyike arról szólt, hogy a párttal szemben ellenséges tartalmú cikkek jelennek meg a Magyar Ifjúságban. Elém tolták a kipreparált cikkeket, volt bőven. A párt legnagyobb ellensége - Seszták Ági mellett - kiemelten Megyesi Guszti volt, csak úgy hemzsegett benne az ellenség. Cikkei vöröslöttek az aláhúzásoktól. Élesen emlékszem az egyikre, mert arról már a közlés pillanatában, vagyis a vallatás előtt egy évvel tudtam, hogy baj lesz belőle. Most így én is ellenség voltam már.
Guszti leutazott Pusztavacsra. A feladat az volt, hogy számoljon be érdekfeszítően - tehát ne unalmasan, mint a sajtó általában szokott - a Pusztavacson évente megrendezett valamilyen nagy béketalálkozóról. Mondom, már a cikk közlésekor tudtam, hogy baj lesz. Mert Guszti tényleg érdekfeszítő és rendhagyó volt. Nagy ívben tett a békére (az enyémre is, mint ez utólag kiderült...). Helyette színesen szóba elegyedett a falu népével, szokása szerint, hogy ti. hogy s mint, emberek?
Ők meg mondták, ami eszükbe jutott. Lehet, hogy nem is jutott volna, de Guszti valahogy' kicsikarta az eszükből, így aztán jutott.
Pl. hogy az oroszok, mikor elfoglalták a falut 1944-ben, szórakozásból hogyan lőtték szét a parasztok rejtett lisztes zsákjait.
A legélesebb kép azonban Krisztust illette. Guszti élvezetesen és színesen beszámolt arról, hogy ugyancsak az oroszok - mert hát a falut ugye ők foglalták el, nem a japánok pl. - hogyan lőttek célba a falu határában található pléh Krisztusra.
Fontos kérdést tettek fel nekem a pártközpont ellenőrzési bizottságában, mégpedig azt, hogy:
-És mi köze a Pusztavacsi Békefesztiválnak a szovjet katonákhoz és a pléh Krisztushoz?

Nem tudtam jó válaszolt adni, mert a közt csak Guszti tudta.

-Hát ez az ellenséges hang, ez az, ami tűrhetetlen! Távolítsa el a szerkesztőségből.

Erre meg végképp nem válaszoltam, sem ott, sem később. Guszti maga ment el, akkor, amikor akart.
Isten Veled, Gusztikám, végtelen tehetséged volt az írás terén.
További hírek

Amikor a véletlen ölbe vesz...! De jó!

Véletlenül akadtam rá egy irodalmi oldalra, amely - gyönyörűen illusztrálva - több tucat versemet szerkesztett egységes folyamattá, az érzelmek mentén válogatva. Köszönöm és ajánlom kedves olvasó barátaimnak.

http://edesszomorufuzike.blogspot.hu/search/label/Gubcsi%20Lajos


 


Ott voltam, hiteles tudósítás a Magyar Művészeti Akadémia Közgyűléséről, az elnökválasztásról

Ha valaki azt állítja, hogy a Magyar Művészeti Akadémia nem demokratikus szervezet, az süppedjen kicsit mélyebbre magában. Ma volt a közgyűlés, más napirendi pontok még tartanak, de a LÉNYEG AZ ELNÖKVÁLASZTÁS VOLT.

 

Mindenki tuttira vette, hogy Marton Éva lesz az elnök. Béres Ilona laudálta őt, kapásból, ami eszébe jutott, melegen ajánlva. A híres opera énekesnő programbeszéd címén alig értékelhető blablát adott elő. Blöffnek nevezném

 

Rátóti Zoltán színészt, igazgatót Vidnyánszky Attila laudálta, melegen ajánlva, szintén improvizálva, ami eszébe jutott.  A színész szintén szabadon beszélt, mondhatnám rögtönzött.

 

Feszengtem. Ezek a hölgyek és urak nem értik, hol is vannak és mire is vállaltak jelölést? 2017-ben? De keserűen beláttam és mondtam is a mellettem ülő akadémikusnak, hogy lám, mégis le van futva (?), még a fáradságot sem veszik, legkevésbé a fő favorit, a világsztár.

 

Volt egy harmadik jelölt, nemecsek-helyzetben. Karmester, fiatalember, a nevét gondolom inkább csak a zenei szakmában ismerik. Őt egy nagyszerű énekesnő, Zádori Mária laudálta. Felkészülten, alaposan, meggyőzően, felbillentette a fátylat az ismeretlenség homálya elől. Szomorúan néztem magam elé - milyen kár, hogy nem nekik van esélyük. Az általa támogatott harmadik jelölt, a karmester volt az egyetlen, aki programbeszédet mondott. Alaposat, átgondoltat, igényeset, tisztát és világosat. Sejttette, hogy milyen lenne ő elnöknek, ha lehetne. Magamban sóhajtottam: milyen kár, hogy nem lehet. Pedig éppen ez kellene ide: az új generáció egyik jelese. Mint ő például. Éppen ő.

 

Vagyis VASHEGYI GYÖRGY.

 

Azért írom ide a nevét nagy betűkkel, mert - és íme, ez a demokrácia - a közgyűlés őt választotta meg elnöknek titkos szavazáson, óriási fölénnyel. Szívből gratulálok neki.

 

A Művészeti Akadémia székhelye, a Vigadó helyén 1849-ig a a budai várostromunk előtt és alatt az osztrákok által lebombázott Redoute állt. Ott mondta Kossuth 1848 nyarán, hogy leborul a nemzet nagysága előtt. Én ma jó érzéssel, úgy jöttem el a Vigadóból, hogy leborulok az akadémia művészei előtt. Független, szuverén döntést hoztak, az újítás és megújulás ígéretét. Nemhiába nagy művészek.

 

S ebben látom az ígéretet: képesek lesznek azt is megítélni majd munka közben, évek alatt, hogy jól döntöttek-e.

 


Nálunk van helye a cigány hősnek...!

A Magyar Művészetért Szoborkertje örömmel fogadja szobrai közé azt az emlékművet, amelyet tegnap nem engedtek elhelyezni a Nyugati pályaudvarnál. Puczi Béla marosváráshelyi cigány hősnek akartak emléktáblát állítani. Puczi a marosvásárhelyi romák egyik vezéralakja volt az 1990-es marosvárárhelyi pogrom idején, amikor a cigányok a román lincselő fenyegetések és tettek közepette, a magyarok segítségére siettek - nem csak gyors léptekkel, hanem kaszával-kapával, késsel-bottal! -, onnan idézzük máig a "ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!" kiáltást.Romániában Puczi Bélát börtönbe zárták, majd mikor Magyarországra áttelepült, 2009-ban bekövetkezett haláláig koldus sors, közöny fogadta.

Megfelelő egyeztetések alapján tisztelettel biztosítunk helyet neki olyan szobrok között, mint Szent István, Zrínyi Ilona és a kis Rákóczi, Etele hun király, Árpád és fiai, a Kun kapitányok, Aba Sámuel király, Hunyadi János, Jézus, Mária.

A bátorság nem csupán királyok, vezérek kiváltsága. A mártír sors sem csak Krisztusé. Puczi Béla, a cigány igen bátor ember volt.
(a képen Zrínyi Ilona és a kis Rákóczi Meister Évi színművésznővel, valamint Szent István A Magyar Művészetért Szoborkertjében )


Simicska a saját halmazállapotát írogatja Orbánról oszlopokra, korábban karattyolta mikrofonba.
Most ugyanezen halmazállapot-szó idézésével támogatta meg apját a fia, a kis-Simicska, a saját oszlopaikon. Ő már csak tudja, mi ez az általa is lefirkált halmazállapot. Ez az ő eredetmítosza, eredetanyaga. Az írás maga az ember.
Saját magukat jelölgetik vele, apu és a gyerek. Ők így ketten tényleg azok... A valamennyire is tisztességes köz-stílus kivégzőoszlopa. A két fős osztag.

Abcúg bacilusok! - prüszkölte egykor kollégiumi társam. Nem tudtam, mit akar vele mondani. Most már tudom.


 


Simicska hajnalban hirdetőoszlopokra firkált, nem nagy ügy. Amit ráfirkált - gondolom, megint részegen, mint a G-napon - Orbánról, ma már az se ügy. Nem tudja, hogy ellene és szövetségesei ellen hat, eszement. Ez most a piapárás G-hajnal.
A hír azonban megfogott: Kedd hajnalban Veszprémben pingált, az ÖTÖDIK OSZLOPNÁL érték utol a rendőrök. Eszembe jut az árulók hada: az ötödik hadoszlop. Simicska saját kézzel alkotja a saját ötödik oszlopát, az árulók jelképét. És ez így harmonikus is vele, ezért írtam: nem nagy ügy. Ez ő. Ez is volt mindig. Persze ez itt csak a saját maga saját 5. hadoszlopa, nehéz lenne megítélni, kit szolgál.
Rút erkölcsű jelenség a magyar közéletben évtizedek óta. Persze nincs egyedül. De azért a többiek nem firkálnak oszlopot hajnalban koszos ruhában.

ŐRÜLT DICSŐSÉG


Már csak a korona hiányzott a fejéről
S lett volna fejedelem a líra hőse, Tasso
Nézhetett volna ránk Olympos-messzeségből
S vitte volna a csúcsokig barátja, a hű Scipio

A költők királyát kívánta koszorúzni a pápa
A félőrültben és elgyötörtben a zsenit köszöntve
S meghívni a fél világot ünnepelni Itáliába
Feledve, hogy kolostor-otthonában elmebaj gyötörte

Sereglett volna a dicső alkalomra ezernyi művész
Hozsannát zengeni a szellem minden dicső hatalma
Isteni áldást kérni Padovából, Bolognából Rómába

... amint nem néz embert a pusztító halál, a dögvész
Úgy taszította a sors Tassot korona nélkül a halálba

Napfényről a diadalmast néma halhatatlanságba (Gubcsi Lajos, 2017)

 

 Képtalálat a következőre: „tasso”