Gubcsi Lajos
Hírek A MM Élőtárlata Albumok Díjak Gálák Gubcsi Lajos életrajza - A MM Laudációk Mecenatúra MM-díjazottak Hangoskönyvtár
Szívből is kellene, értelemből is...
November 4.

TUDATVAKSÁG

Nem könnyű szembe nézni a borzalommal, a fájdalommal, a vérrel, az árulással, az üszökkel és a halál borzalmával, sőt: nagyon nehéz, ha rólunk van szó, ha mi vagyunk az áldozat és a hóhér.
1956-ra emlékeze hősiesség, a vakmerő nép, az utcán vonuló bátrak, a diktatúra elleni harc jut eszünkbe, vagyis a győzelem, a szabadság napjai. Az október 23-tól nov. 3-ig tartó időszak. Lelkesítő korszak.
És ma is elcsendesülünk, ha november 4-ének égomlására akarnánk emlékezni, az azt követő napok temérdek áldozatára. Csaknem egybeesik a halottak napjával, szeretteink iránti tiszteletünkkel, lehetne nemzeti gyász mindnyájunk személyes ügyeként, a szívünkben, ugyanúgy, mint Arad a vértanúkkal. Lehetne minden vereségünk mementója és egyben a feloldozás, hiszen ilyen brutális erőfölénnyel néhány nap alatt soha nem gázoltak le bennünket. Trianon, 1944-45 mind véresebb áldozat, mint Mohács, s 1956 a leginkább az: nem katonákat, hanem egyszerű embereket öltek halomra a saját földjükön a kivégző osztagok: szovjet alakulatok. Nem háború volt ez, nem is harc: ez egy nemzet kivégzése volt - azzal a téves célmegjelöléssel, hogy a magyar nemzetet ki lehet végezni.
Az oroszok és a velük együtt érkező más szovjetté tett nemzetek vérben gázolni jöttek. Nem így tanultam annak idején, megmentőknek kellett és kellett volna dicsőítenem őket. Mire megtudtam és felfogtam, mi történt 1956-ban, már elterelték hamis irányba az ismereteimet, meg kellett vívnom a saját belső harcomat önmagammal és a bennem kialakult, 33 éven át erősített képpel. Fel kellett fognom, hogy elárulták saját családjukat, nemzetüket, múltunkat és jövőnket azok, akik - a magyar történelemben példátlan jellemtelenséggel - felajánlották a kötélfonást a hóhéroknak.
November 4. erősebb emléks nagyobb tiszetelet érdemel, mint sok más ünnep. De nem merjük a rangjára emelni, mert önkényt, vért, halált, elviselhetetlen vereséget jelent. Visszavágtak bennünket a gyökereink alá. Onnan pedig nehéz kihajtani. És bárddal vágtak vissza, csonkokat hagyva. Hullottak az embereink a sáncokon, mintha arra születtek volna, hogy tanktöltelék legyenek. És miközben a legnagyobb szeretettel emlékezünk a győzelem reményében harcba szálló forradalmárokra és szabadságharcosokra, a pesti srácokra és a vidéken is gyilkos sortüzek áldozataira, aközben mintha feledhetnénk: minden erőnk ellenére szétszaggattak bennünket - de voltak sokan, akik ettől nem féltek, akik odadobták az életüket értünk.
Nagy szavak: értünk.
Valójában azt sem tudták, kiért. Csak és csupán azért tették, mert mindig vannak bátrak, akik semmit sem latolgatnak, ha meg akarják alázni, ha le akarják igázni, ha tervezetten megsemmisíteni jöttek ide. A szovjeteknek-oroszoknak soha nem bocsájthatjuk meg, amit tettek nov. 4-én. Mindaddig, amíg mi nem gázoljuk vérbe őket Moszkvában a Vörös téren, tartoznak nekünk sok ezer élettel. Eltérően a második világháborútól, nem vesztes fél lettünk egy kilátástalan harcban, hanem állatok által darabokra szaggatott áldozat - ember.
Amikor november 4-re emlékezek, a megvető haragon túl éppen a mi embereink jutnak eszembe. Nem akartak meghalni. Élni szeret mindenki. Halálukat nem ők választották. S nem értünk haltak meg. Magukért. Mert mindnyájan ilyenek voltak: kivételes, pillanat teremtette hősök, akikre nem várt a temetők méltósága és csendje.
Ők voltak a megvert nemzet. Nekünk csak annyi jutott, hogy megpróbáljunk felemelkedni. Mert ha nem tudnánk, az oroszokkal együtt mi is halált osztottunk rájuk - akkor ugyanis tényleg értelmetlen volt kigombolni az ingeket és megvárni a robbanást a testben.
November 4. az egyik legnagyobb ünnepünk, ha nem a legnagyobb. Egyszer az ócska pártoktól függetlenül, az ócska hazugoktól függetlenül, az ócska vásári politikáktól függetlenül fel kellene emelkednünk melléjük. Nem igazán magyar az, aki ebben bármelyik irányból és bármely pózában háttérbe tolja a nemzet egységét - amely nem létezett soha, nem is fog, de amelynek sorsa az, hogy legyenek közösen igaz eszményei, mert különben saját sarában fetreng.
Lehet a vereség is eszmény, ha szeretjük feláldozott hőseinket. Rongyosan, vérbe fagyva, névtelenül, elárulva és cserben hagyva.
Amikor a temetőkre gondolok, nem csupán az enyéimmel beszélgetek. Szólok az övéikhez is: semmi nem pótolhatja elveszítésüket. De olyant tettek, amit mi soha nem mernénk. Halált osztottak magukra ezerszámra, hogy kimentsenek bennünket megalázó vereségeinkből.

További hírek
Egy érdekes írás arról, hogy Attila - Etele - hun király sírja itt, Magyarországon, a Duna-Tisza közén található (bár még nem található meg)
A mellékelt kép pedig Etele király lovas szobra A Magyar Művészetért Szoborkertjében (Budapesten - Györfi Sándor alkotása).
Mindenki magában érzi, hogy magyarként egyben a hunok rokona is, vagy sem. Én igen.
http://www.origo.hu/…/20180103-az-a-legkevesbe-valoszinu-ho…

Január 18-án Kiskunfélegyházán

13 ördögi év - kié az ország?

Valószínűleg az év első könyve: megjelent történelmi sorozatom 5. kötete az Országos Széchényi Könvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában:

Gubcsi Lajos: Kié az ország - 1518 - a 13 ördögi év 5. kötete

http://mek.oszk.hu/16300/16336

A Dózsa-háborútól, 1514-től Mohácsig, 1526-ig terjedő sorozat éppen 500 évvel később tekint vissza a pokoli évekre, amikor vesztünkbe rohantunk a széthúzás, az önzés és a dilettantizmus miatt. Visszahullva a múltba, miközben Luther vagy Columbus már kijelölték a jövőt és Isztambul ránk élezte a damaszkuszi pengét - miközben a Habsburgok karmaikat nyújtogatták felénk.
A képen II. Lajos király, a Habsburg uralom tragikus előfutára.

Gubcsi Lajos legújabb könyve jelenik meg január 2-án

 

  • Gubcsi Lajos: Kié az ország?, 1518 – 13 ördögi év, 5. kötet - a történelmi kisregény sorozat legújabb kötete, éppen 500 évvel később....

A Dózsa-háborútól, 1514-től Mohácsig, 1526-ig terjedő sorozat éppen 500 évvel később tekint vissza a pokoli évekre, amikor vesztünkbe rohantunk a széthúzás, az önzés és a dilettantizmus miatt. Visszahullva a múltba, miközben Luther vagy Columbus már kijelölték a jövőt és Isztambul ránk élezte a damaszkuszi pengét - miközben a Habsburgok karmaikat nyújtogatták felénk.

A könyv az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában jelenik meg január 2-án, gyakorlatilag az új év első könyveként.

Gubcsi Attila festőművész kiállítása a félegyházi Petőfi Könyvtárban a Magyar Kultúra Napja alkalmából jan 18. 17.00, címe: Az Élet Mű, megnyitja Csányi József polgármester és Gubcsi Lajos író

Gondolatunk végtelen. S mindig is gondoltunk egymásra, térben és időben végtelenül.
Most azonban a digitális világ segítségével ezt azonnal éreztethetjük is egymással.
S minden ilyen jó, személyes, a gondolatunkat továbbító jel erősít bennünket - erőt sugároz a másik az üzenetével.
Ez így pontosabb és konkrétabb, mint a lehetőség, hogy gondolhattak ránk jó barátainik.

Ezt a jelet szeretném most átadni mindenkinek, akivel személyesen vagy A Magyar Művészetért sajátos jelrendszerén belül tartós és folyamatos kapcsolatban lehetek évek, évtizedek óta.

Barátaim, Ismerőseim! Legyetek boldogok, s legkevésbé saját magatok álljatok ennek az útjában. Boldogságunk alapvetően nem másoktól függ, hanem bennünk terem. S jó, ha mások révén is.

Őszinte tisztelettel Gubcsi Lajos

(a képen Györfi Sándor éppen most érkezett üdvözlete, szép és egyedi - tehát továbbítom)