Kós Károly 1911-es írása megdöbbentő! Aki ezt a levelet végigolvassa, annak
be kell látni, hogy mondhatunk bármit keleti szomszédainkra, de az ostoba
magyar politika, a nemzetietlen gondolkodásmód, döntő módon hozzájárult a
Trianonban bekövetkezett nemzeti tragédiánkhoz. Az ostoba magyar
politikusoknak már 1911-ben látniuk kellett volna, hogy "ég a ház",
azonnali cselekvésre van szükség, mert országunk darabokra hullik! Sajnos,
túlságosan is sok közös vonást fedezhetünk fel a csaknem 100 évvel ezelőtti
és a jelenlegi magyar politikai gyakorlat között! (Pl. a 2004 december 5-i
népszavazás a kettős állampolgárságról. Lehet-e nemzeti gondolkodásról
beszélni, amikor a baloldali politikusok saját testvéreik megtagadására
buzdították az embereket és a NEM-mel történő voksolásra bíztattak! Ez
iszonyú fájdalmat jelentett az elszakított területeken élő magyarság
számára. Kovács László odáig süllyedt, hogy -Gyurcsány sugallatára-, 23
millió román elözönlésével fenyegette meg az ország népét, ha megadnánk a
magyar állampolgárságot a Kárpát-medencében élő magyarság számára. A
világon még sehol nem fordult elő, hogy egy kormány a saját nemzete
szétszakítása mellett kampányoljon. Erre csak a magyar baloldali
politikusok voltak kaphatóak! A magyar miniszterelnök Budapesten a
Kempinsky Szállodában még koccintott is román kollegájával, Erdély
elszakítására Magyarországtól....)
Kulcsár Lajos
Kós Károly: Levél a balázsfalvi gyűlésről
Kalotaszeg, 1911. szeptember 4.
Mélyen Tisztelt Szerkesztő Uram!
Ha én itt Erdélyben magyar pap volnék, akkor a tegnapi vasárnapon
prédikációm textusát Dávid zsoltáraiból választottam volna: "Uram, mily
nagyon megsokasodtak az én ellenségeim! Mily sokan vannak az ellenem
támadók." (3. zsoltár, 2. vers) Mert én láttam az Astra gyűlését, és
erdélyi magyar népemnek szerettem volna beszélni a balázsfalvi napokról.
Láttam azt az ünnepet és tudom, hogy az ott Erdély oláhságának győzelme
volt rajtunk. Beszélnek az ellenségeinkről az én népemnek, de nem szidnám
őket, és nem kicsinyelném az ő munkájukat. Mert láttam Balázsfalván
seregleni hatezer romániai urakat és asszonyokat, és országunk minden
szegletéből főpapokat, tanárokat, birtokosokat, ügyvédeket és képviselőket,
szegény prédikátorokat és dászkeleket, iparost, kiskereskedőt és pórnépet;
egy egész társadalmat.
Ez a sok különböző ember mind lelkesedésből, saját jószántából jött oda,
nem inni, nem mulatni, csak lelkesedni, csak tanulni, vezéreit
meghallgatni, hogy szavukat szívébe vésve, újabb tíz esztendőre való
munkakedvet, nemzeti gondolatot vihessen haza az otthon maradtaknak.
Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni!!! Mi erdélyiek már fáradtak
vagyunk; a magyarországi közvéleményt pedig most nem érdekli a magyarság
sorsa. De fontos az ott mostan, hogy piszkálódásból élő újság
terjesztheti-e szabadon a mocskot a magyar nép között a sajtószabadság
szentségének védelme alatt vagy sem.
A sajtó a közvéleménynek hű tükre: a balázsfalvi napok idején a fővárosi
lapok közöltek néhány cikket az Astra gyűlésről (igaz, hogy egyrészüké, még
tekintélyes napilapoké is, roppant téves és furcsa volt), de hamar végeztek
vele, és ma már vígan tovább csépelik az obstrukció ócska szalmáját. De mi
nem térhetünk oly könnyen és oly hamar napirendre; mert elvégre ez a játék
a mi bőrünkre megy. Közvetlenül a miénkre, de végeredményben az egész
magyarságéra.
És mi tanulni is akartunk ott Balázsfalván, mert nagyon nagy szükségünk van
immár erre, és lehetett is ott tanulni sokat az oláhoktól...
Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket.
De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat. Ez az egyik tanulság.
Láttunk ott egy hadsereget: nemzeti hadsereget. Mert ez a gyülekezet nem
Janku és Axentye hordája többé, ez nem támad ellenünk kaszával és
faágyuval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állni. Ez itt már nemzet,
mely öntudatos munkával, pénzzel és kultúrával szerelte föl magát. Ez a
másik tanulság.
Láttuk azt, hogy az odasereglett nép milyen áhítattal szívta magába vezérei
tanítását, milyen lelkesedéssel hallgatta a sokszor unalmas beszédeket,
hogy meg volt elégedve mindennel, amit kapott, nem kritizált semmit, de
fizette örömmel filléreit az Astrának. És nem volt ott rendetlenség, nem
volt ott szó politikáról, nem volt ott izgatás; száraz számadatokat
hallottunk, száraz tényeket soroltak elő a szónokok nyugodtan, majdnem
unalmasan.
És az volt a benyomásunk, hogy ez volt az utóbbi esztendők egyik legnagyobb
politikai eseménye, ez volt a legveszedelmesebb nemzetiségi politikai
izgatás. Ez a harmadik tanulság.
Néhai nagy újságírónk, magyarságunk ideáljaiért utolsó leheletéig harcoló
Beksics Gusztáv megjövendölte egykoron - nem is olyan régen - hogy mihelyst
az erdélyi oláhság kultúrailag, vagyonilag és társadalmilag
konszolidálódik, abban a pillanatban kérdéssé válik a magyar Erdély léte.
Ma, az Astra gyűlése után tudhatjuk - ha csak el nem fedtünk szemünket, be
nem dugtuk fülünket -, hogy a vagyonilag, társadalmilag, sőt kultúrailag is
szervezett oláh társadalom Erdélyben készen van. Ez a társadalom tisztában
van erejével, céljaival, ez a társadalom fegyelmezett, fanatikus és
idealista. Ez a társadalom: nemzet.
Olvasom a zsoltárokat: "A mi útjainkban most körülvettek minket és csak azt
figyelik, mikor teperhessenek a földre." "Hasonlóak a prédaleső oroszlánhoz
és a barlangban ülő oroszlánkölykökhöz." (Dávid 17. zsoltár 11-12. vers)
Ez az oláh társadalom annyira természetes ellenségünk, hogy ezt sem szép
szóval, sem erőszakkal a magunk részére nyerni nem tudhatjuk. Amit állam és
társadalom erre a célra áldoz, az teljesen haszontalan munka és
erőpocsékolás. Az erdélyi oláh a maga jószántából magyar nem lesz soha. A
magyar nyelv megtanulására sincsen szüksége - hiszen nekünk, erdélyi
magyaroknak sokkal inkább szükségünk van az oláh nyelv tudására. Inkább
francia és német nyelvekre tanítják gyermekeiket. De a magyar állameszme
részére sem hódíthatjuk meg az oláhságunkat többé, amióta tőszomszédunk a
szabad, nemzeti és hatalmasan fejlődő Románia.
Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és
öntudatosan előrenyomuló oláhsággal szemben az erdélyi elszegényedett,
fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről-lépésre, lassan de
folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk,
és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre
nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom.
A magyarországi társadalomra sohasem számíthattunk. A múltban is mi: Erdély
voltunk azok, akik, ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak.
Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk.
De az államhatalommal másképpen vagyunk. Annak kötelessége volna minket
legalább segíteni, ha már nem vállalja a teljes védelmet. Kötelessége volna
minden eszközt, minden fegyvert a mi részünkre szolgáltatni és oláhjainktól
minden eszközt és minden fegyvert elvenni, mellyel nekünk árthat. Ezt
nevezhetjük jogtalanságnak, nevezhetjük embertelenségnek, jogállamban
nincsen is ez helyén. De az orvos is megöli a magzatot, tehát gyilkol,
amikor arról van szó, hogy vagy az anya vagy a gyermek maradjon életben. És
lássuk vajon a külföld nemzeti államai milyen eszközökkel védekeznek
nemzetiségeik ellen, illetőleg hogyan védelmezik nemzetüket:
1. Pózenben tilos a lengyeleknek német birtokot vásárolniok.
2. Romániában tilos iskolákban (nyilvános iskolákban), sőt templomokban más
nyelven, mint oláhul beszélni és tanítani.
3. A szabad Amerika csak azt ismeri el állama polgárául, aki szóban és
írásban bírja az angol nyelvet, és tisztában van az alkotmány főbb
elveivel: szavazati joga pedig csak állampolgárnak van.
Mi sok törvényt, elvet vettünk át idegenből, sokszor ránk károsat vagy
legalább is problematikusat; vajon mért nem vettünk át ilyenforma
törvényeket is? Pedig ilyen törvényeknek sikerük van és - nem kerülnek
pénzbe.
E helyett évekig tartó válságokba visszük országunkat a problematikus
egyenlő, általános, titkos választójogért való küzdelemmel és a nemzeti
hadseregért való harccal (ez utóbbi - elismerem - nagy dolog, de bajosabb
megcsinálni, mint egy új nemzetiségi törvényt).
De nemzetiségeink kultúráját milliókkal segíti a magyar állam -
méltányosság címén...
... E héten Kolozsvárott ünnepi közgyűlést tart az EMKE. Hatszáz vendég
jelentkezett eddig, és a város aggódik, hogy hol helyezze el ezt a sok
embert. Balázsfalván - a 2500 lakosú faluban - 6000 embert láttak szívesen
vendégül három napig - a román kultúra nevében.
Kolozsvárott - a 60.000 ezer lakosú városban - 600 vendég gondot okoz - a
magyar kultúra nevében. Ehhez - úgy gondolom - nem kell kommentárt
fűznöm!!!
Majdnem minden évben tartunk Erdélyben székely-kongresszust; melynek
eredménye mindenkor egy-egy memorandum - de sikere egyiknek sem volt. Azt
hiszem, már meg is unták a minisztériumok az erdélyi magyarok ügyeit - el
is olvasni. A székelyek segítségére miniszterileg Sepsiszentgyörgyre
telepített "Hitelbank" akár be is csukhatja a boltját - semmi dolga
sincsen. Ma is olcsóbb a Transilvania, az Albia meg a szebeni bank pénze,
mint a magyar pénz. És éppen a múlt héten árverezték el a kolozsvári
Nemzeti Színház alapítványi birtokát; a magyar kultúrminiszter
asszisztenciája mellett, - az oláhok vették meg. Ehhez sem kell kommentár.
Hát tessék Kolozsvárra jönni EMKE gyűlésre. De nekünk hiába beszélnek,
hiába ígérnek már. Kezdünk nem hinni semmiben, ami Pestről jön, kezdünk nem
hinni miniszteri nagy nemzetmentő terveknek.
Ha magyar pap volnék, jövő vasárnap a következő textusról tartanék
prédikációt: "A szívem remeg, elhagyott az erőm és az én szememnek világa
kialszik." "Barátaim és szeretteim elfordultak tőlem az én csapásomban, és
az én rokonaim is elhúzódnak tőlem." (Dávid 38. zsoltár, 11-12. vers).
Hazafias tisztelettel: Kós Károly |