Kárpátaljai MM-díjasaink szellemi egyhangja Kedves Barátaim!
Az utóbbi évtizedekben megtanultuk: egy hozzánk hasonló nemzetközösségnek akkor van esélye a megmaradásra, ha kineveli – önmagából termeli ki, sokoldalú műszaki és humán értelmiségét, s azt foglalkoztatni, megtartani is képes. Erre a társadalmi bázisra felépülhet egy korszerű kultúra, létrejöhetnek az irodalom és a képzőművészetek igényes, európai típusú műhelyei.
Kárpátalja ma már világhírű képzőművészete – egészében véve – gazdag és sokszínű, esztétikai élvezetének, mint a képzőművészetnek általában, nyelvi és etnikai korlátai nincsenek. Akkor sem, ha a vászon a vadregényes verhovinai hegyeket, a hagyományos népviseletben otthonos pásztorokat, a páratlan szépségű ruszin fatemplomokat, vagy az alföldön megcsendesülő folyók galériaerdőkkel övezett partszakaszait, a beregi táj jellegzetes magyar falvait, a kisvárosok történelmi hangulatú utcarészleteit mutatja. Bizonyos helyzetekben mégis indokolt, hogy a képzőművészek közösen elfogadott művészetszemléleti-elvi, vagy akár nemzetiségi alapon kiváljanak a szakma tiszteletreméltó társadalmából, és civil alkotó egyesületté szerveződjenek, ahogyan azt majd húsz évvel ezelőtt a Révész Imre neve alatt összejött kárpátaljai művészek tették. Táboruk ma népes és nemzetközi hírnevű. Közülük való a munkácsi Matl Péter szobrászművész, akit a magyar honfoglalás millecentenáriumára készített vereckei emlékműterve által ismert meg igazán a Kárpát-medence magyarsága.
Még jól emlékszem a makettre, amelyre a megrendelők eleinte kissé értetlenül néztek, s jól emlékszem a művész egyszerű, logikus, mélyen humanista okfejtésére, magyarázatára. Eszerint az emlékműterv egy hosszas, önmagával is kompromisszumokra kész alkotói töprengés, egy komplikációkkal terhelt művészi vajúdás eredménye. Tudnunk kell, hogy Matl Péter eleve elhessentett magától minden olyan formai megoldást (lovas, fegyveres vitézt, hősies pózba rendezett szoborcsoportot), amely akár áttételesen is sérthette volna bármelyik szomszédos nép történelmi érzékenységét. Olyan ősi gyökerű, a különböző kultúrák találkozási övezeteiben is otthonos jelképekben és monolit, geometrikus kőtömbökben gondolkodott, amelyek megfelelő módon egymásra rakva a bolygónk legkülönbözőbb pontjain ismert életfát, a tömbök belső síkjai által határolt térben pedig az ősanya sajátos, ám jól azonosítható alakját körvonalazták. De ha az egymáshoz forrt hatalmas tömbök magasba törő kezdetleges gótikájára tekintünk, az emlékmű új értelmet és funkciót nyer: a kereszt jegyével jelölt oltárkövével már templom is egyben, a magyar haza kelet és nyugat határán álló szentélye, s egyben kapuja.
A Matl Péter által megálmodott és megvalósított emlékművek közül még kettőről szeretnék szólni. Egyikük a munkácsi fellegvár keleti bástyáján álló életnagyságú bronzszobor: Zrínyi Ilona és az édesapja kardjára támaszkodó gyermekfejedelem kettős alakja. Az anya féltő szeretettel tekint hozzá húzódó gyermekére, mintha csak a Habsburgok ragadozó pártfogásából kimenekített magyar hazát, s bennünket, 21. századi, egyre korcsosodó magyarjait óvná. A fiú – még anyja alakjának és arcának gyermeki mása – a veszély irányába nézve népének jövőjét, a mi jövőnket tudakolja. Hogy a bronzba öntött két történelmi alak máris szívünkbe lopta magát, hogy szeretetünk viszonzásul átáradt a szoborba, mi sem igazolja jobban, mint hogy a látogatók szerető simogatásai alatt a vöröses-barna fém kezd kifényesedni.
A másik alkotás az egykori beregszászi Fedák-kúria parkjában álló karcsú gránitszobor, a sztálini önkény idején elhurcolt és idegen földben nyugvó református papok emlékműve. A művész, akárcsak a honfoglalás eszméjének költői megjelenítéséhez, a magyar holocaust felmutatásához is az ősi formák szimbolikáját hívta segítségül. A szemlélő jól érzékeli, hogy a szürke gránitból kimetszett, magasba törő karcsú spiráltest finom hajlatai női szubjektumot határolnak. Ennek eredendő harmóniáját a belőle domborodó tojásalakok szakaszolják, szinte azt hangsúlyozva, hogy az ősanya térben, időben akár többféle teherrel is viselős lehet. Ha éppen a Sátán utódát készül világra hozni, borzalmak zúdulnak a világra, de reménynek mindig ott van a következő tojás, és megrepedt burka alól a szenvedéseinktől megváltó isten lép közénk.
Matl Péter itt kiállított munkáinak mindegyike egy-egy szoborköltemény. Azért hozta őket létre a művészi szándék, hogy nemesedjék általuk lelkünk, hogy díszítsék sokkal többre érdemes környezetünket. Köztünk járnak, velünk egy levegőt szívnak, akik ezt képtelenek megérteni. Festékkel, emberi mocsokkal, tűzzel mennek neki a néma, mozdulatlan kőnek a szobrok és emlékművek lincselői, s meg sem fordul korlátolt fejükben, hogy az emlékművek által kifejezett eszmét nem lehet elpusztítani. Nem ünneprontásként – azért mondom mindezt, mert a vereckei emlékmű kálváriája egyben az alkotó kálváriája is. S végül hadd mondjak el valamit, hadd tegyek fel egy régóta fájó kérdést.
A hegyek – alacsonyabbak és magasabbak – jól megférnek egymás mellett, sohasem mondja egyik a másiknak: az én havasi legelőmön dúsabb, selymesebb a fű, sziklahasadékaimban hidegebb, tisztább víz csobog, ezért eredj az utamból. A hegyeinkből eredő folyók sem keresztezik oktalanul egymás medrét, s ha mégis találkoznak, vizeiket a bennük termő ezerféle élettel együtt összeadva együtt sietnek tova. Isten tökéletesnek alkotta a természetet. Uram, az ember miért lett ilyen?
Vári Fábián László
2009-09-17, Mezővári |