- Részlet Gubcsi Lajos új életrajzi regényéből - megjelenik márc. 15-én A könyvnek önálló, elkülönülő része a Pol Mix - Grotex.
Ebből idézünk:
Zabola és Ustor
- Nem tátom ki!
- De igen, kitátod.
- De ezt hogy’ képzeled?! Nem tátom ki, sem most, sem soha.
- Most. Így ni.
Jajdult egyet, és kitátotta. Nagyon fájt a fülcimpája, amibe belekapaszkodott ez az egyébként ismerős kéz. – Jaj!
- Na látod. Mi fáj jobban? A fülhúzás, vagy a tátott száj?
- Tudod, hogy a fülhúzás. Neked még nem rángatták?
- De. Nekem is nagyon sokszor meghúzták, rángatták, tépdesték. Ezért gondoltam, hogy te is hallgatsz a füledre. Na, most tátsd nagyobbra.
- Muszáj?
- Kérlek, most már ne ellenkezz. A nehezén túl vagy, tátva a szád, hagyd így egy kicsit. És ne kelljen elölről kezdeni, sietek.
Az asztalról felvette a zablát, a hozzá való szíjak már rá voltak csatolva. Egy másodpercig megszemlélte a kikészített hosszú gyeplőt, és mosoly suhant át az arcán, amikor a szemellenzőket is látta kikészítve. A segédek profik. Ő meg híres idomár, a titkosszolgálatok kiképző állatszelídítője.
- Fery, te ezt hagyod?
Fery most hagyta. Meg se hallotta a kérdést. A Parlament ablakában állt, lefelé hajolt, a cicanadrágját igazgatta. Szorosan a testére tapadt, jó futni benne, láthatja mindenki Adónisz-termetét, bajnoki kisugárzását, melyet most teljessé – cserno-bili szintűvé – tett az öröm a látottak láttán. Már látta magát a miniszterelnöki székben, előtte, amint reggelente ebben a cicanadrágban fut le a Rózsadombról, s fut vele az egész sajtó. Az lesz az igazi. Nem ez. Ezt nem szerette. Itt titokban fut minden, nincs kamera, lihegés, kipirult arc. Kinek gesztikuláljon?
- Na, tehát Déterkém. Jó nagyra. Az elején fájni fog, szokatlan lesz. Mindenki megpróbálja szétrágni, kiköpni, fuldoklást szimulál, de végül is nem nagy ügy, a lovaknál már évezredek óta bevált.
- Ferykém, te ezt hagyod?
Fery most már hallott. Kénytelen volt, minden tekintet rá nézett. Ő volt az udvari főtanácsadó. Ő nyerte meg ennek a bugyuta Déternek a választásokat, ő és a felesége. A Lárika, az istenadta tehetség. Meg a Piroschka és a bátyja, a háttérben. Micsoda buli volt. – Déter, Déter, Déter! – üvöltötték 2002 első hónapjaiban vörösre gyulladt torokkal az aktivisták, főleg a beszervezett nők, kórusban. Ők meg Lárikával – mostantól majd hamarosan Lára asszony!, az istenit neki, tisztelettel, barmok! – csak mosolygott, tudták már akkor is, a választási kampányban, hogy a Déter! Déter! kezdetű strófa mennyivel könnyebben skandáltatható úgy, hogy Fery! Fery! Fery! Fery-kém! Kém, kém, kém, ez lesz a visszhang! Istenien kiabáltatható.
- Ferykém, te ezt hagyod? – ez már nyöszörgés volt, Ferykét kezdte zavarni a Déter hangjában egyre inkább érezhető zavar, megalázottság. Miért nincs ebben a Déterben gerinc, jellem, római tartás? Nem ezt várja tőle. Nem ezt tanácsolta neki. Mindig mondta neki, hogy keményen, mint ő. De Déter amatőr, az ő kezébe nem való a tőr. Ezen a szellemes szójátékon Fery elmosolyodott, fentebb húzta a lábszárán a cicanadrágot, ezt a szójátékot még majd használja valahol. Csitt.
...
...
Ferykém nyugodt arccal lépett Déterkémhez.
- D-209.
- Tudom. Tudom. Bocsánat..
- Akkor rendben minden?
- Persze. Tudtam, hogy tudod, azért is nem hoztam szóba.
- Most csak kiszivárogtatjuk.
- Jó, persze. Mikor adom át?
- Majd szólok. Időben.
- Nyeríteni volna kedvem, szinte. Munkára jelentkezem.
- Pihenj. Még egy-két évig legelésszél a friss, harmatos fűben.
- Szólsz?
- Addig zabla. Zabola!
- És az ostor?
- Ustor! Ustornak mondjuk most már. |