Gubcsi Lajos írása egy csecsemő könnyes szavairól Haiti, 2010. január 22-én
(Magyarország, 2010. január 22. Kölcsey-örökségünk, a Himnusz súlya alatt görnyedezik a magyar társadalom, a rongyokból aznap ünneplő ruhába öltöztetett kultúra. Most alkalmatlan arra, hogy méltó örökösnek tekinthesse magát.
Magyarország, 2010. január 22. A köztársasági elnök kihirdette, hogy áprilisban mikor lesz a parlamenti választás. Ha Magyarország meg tud újulni, szembe kell néznie azzal, hogy milyen szörnyű hibákat követett el az elmúlt évtizedekben. Mindenesetre brutális hadviselés kezdődik, martalócok marakodnak majd azért, hogy ha meg is kell bukniuk, ne kelljen eltűnniük… valami mély feledésben, megvetésben, netán tömlöcökben, mindig visszavágni akaró zsigeri viselkedésük megborzongatja azokat, akik 2002 óta elszenvedik a haza ellen elkövetett felszámolási eljárást.)
Haiti, nézzünk át az óceán túlsó partjára. Erőt meríthetünk, mi, kétségbeesők, kishitűek, gyávák és megalkuvók, mi, magyarországi magyarok.
Január 22-re virradóra egy 18 centiméter átmérőjű sötét lyukból kimentettek egy három hetes csecsemőt, aki kilenc napig rekedt a romok alá, egymaga.
Amikor kimentették és élt, számomra megszületett az új Isten, az Ember. Ember az embertelenségben, jól figyeljetek, magyarok. A világ egyik legszegényebb országában járunk mindjárt, most tényleg a legszerencsétlenebb sors szigetén, több százezer halott, több millió hajléktalan, a romok alól a kilenc nap alatt talán száz embert ha sikerült kimenteni.
Egy ember kilenc napja, egy viszonylag kicsi emberé, súlya 4 kilogramm, magassága 60 centiméter, színe fekete, néger.
Élethajnal végiggondolja a kilenc napját, és a mikrofonomba elmeséli, hogyan látja az életet.
- Nem tudok hangosan beszélni, most éppen sírni sincs erőm, bocsássátok meg, emberek. Először is látni szeretném az anyámat, szegény azt hitte, amikor ki tudott menekülni, hogy én meghaltam. Szeretném neki elmondani, hogy soha nem hagynám magányosan élni, és tudom, milyen nagyon sírt értem. Anyácskám, ne sírj, nem tudtam azonnal utánad jönni, bár szerettem volna, mert tudtam, hogy nagyon rossz lesz neked nélkülem. Nem tudtam jönni, mert iszonyú, hatalmas kőtömeg nehezedett rám. De most már itt vagyok, kint, és téged keres a szemem. Hol vagy, drága anyácskám, drága fekete anyám, drága afrikai anyám, az emberiség ős anyukája a bölcsőből, a tízezer, százezer évvel ezelőtti Afrikából? Hányféle istene volt azóta az embernek? Nekem te vagy az Istenem, szoríts gyorsan magadhoz. Elmesélem…
1. Az első nap: te ott álltál a konyhában, fejted nekem a tejet a cicidből, mert én lusta vagyok rendesen magamba szívni. Szenvedtél, nem sok tej jött neked sem. És akkor – szólni sem tudtam a meglepetéstől, ilyent még tényleg nem láttam – robaj, dübörgés, recsegés, megremegett a Föld és még az Ég is zuhanni látszott, te elestél, lezuhantál a földre, másztál önkívületi állapotban. Mintha felém jöttél volna, de leszakadt a szemöldökfa és vele az egész padlás, és csak annyi időd maradt, hogy feltápászkodj és kirohanj. Dőlt a ház, összeomlott minden, hiába jöttél volna felém, engem már nem találtál volna sehol, eltűntem a föld, a romok, a törmelék alá. Annyira meglepett, hogy szólni sem tudtam. Eltelt vagy két óra így, az órákhoz értek, mert mindig adsz tejet vagy legalább cicit kétóránként, vártam még egy kicsit, és aztán bömbölni kezdtem, hátha meghallod. Nem haragszom, hogy nem jöttél, ma már tudom, mi történt, hogy vége lett mindennek, a pokol megérkezett a Földre, összeomlott a teremtés is, nem csak a teremtménye. Éhes lettem, bömböltem, és végül megértettem, hogy nem jöttél. Aludtam egy kicsit. Aznap még többször lettem éhes, nem tudtam már, hogy éjszaka van-e, vagy nappal, szopogattam az ujjacskámat és rád gondoltam. Te vagy nekem mindenem, anyácskám, és akkor kezdtél még inkább a mindenem lenni. Jobban szeretjük azt, ami nincs, amit nem tudunk elérni, ami nem lehet a mienk. Bocsásd meg kérlek, hogy annyit sírtam életem 12 napján, amelyet együtt töltöttünk. Ha tudtam volna, hogy elveszítelek, mindig kacagtam volna.
2. A második nap: sötét volt éjjel-nappal. Azért tudom, hogy ez már a második nap, mert kopogott a szemem az éhségtől, kilyukadt a gyomrom, hánytam a hiánytól és a fájdalomtól. Olvastam valahol korábban, hogy a második napja tartó teljes szomjúhozás ezzel jár. És történt még valami. Nem vagyok pesszimista alkat, mi Haitin nem lehetünk pesszimisták, mi négerek sehol a világon nem lehetünk azok, mert akkor azonnal meg is halhatnánk, fel is adhatnánk az egész életünket, minek úgy élni, ahogyan nekünk jár az élet Haitin! Nem lehetek tehát búskomor, nálam kizárt a depresszió, nekem akarni kell élni, de akkor ott egy percre pesszimista lettem. Rájöttem, hogy vége. Kihányom magamból ezt a szűk, irigy, tizenkét napra szabott fekete életet, és meghalok. Még csak kezet sem szoríthatok veled, puszi pedig… hát hogyan?! Az történt tehát, hogy magamban feladtam. És ez valahogyan nem bántott, minek élni tizennyolc centiméteres lyukban, a cicid nélkül, a tejed, a szavad nélkül. Feladtam, elnézést kérek. Búcsúzom, végrendeletre semmi okom, nincs miről. Neked szántam egész életemet, s ha majd egyszer kezedbe veszed pici testemet, tudd, hogy azért élsz, mert én ott vagyok ismét a mélyedben, megszültél ugyan, de ott maradtam benned. Én vagyok a te örök láthatatlan erőd. Majdnem úgy volt, a szüléskor úgy nézett ki, hogy majdnem úgy lesz, hogy a te erőd száll át rám, belém, s most íme, megfordulnak a dolgok: a kimúló leheletemmel száll a lelkem feléd, isten áldjon meg, drága anyám.
3. Harmadik nap: meghaltam. Most a paradicsomban, illetve a mennyekben vagyok. Csuda szép itt. Teljes a csend. Nem vagyok éhes. Nem vagyok szomjas. Nem fáj semmim. Mint a legszebb lelkek a mennyekben, lebegek én is ebben a csodálatos szép űrben. Nem tudtam, milyen fentről a Föld, most látom. Fehér minden, és nagyon csendes, a saját szívem dobogását is alig hallom. Persze, a halott szív nem is dobog! De az enyémmel lehet valami, mert az enyém… hallom… dobog. Ez most akkor kinek a szíve? A tied, anyácskám? Az nem lehet, már elbúcsúztunk, én már nem élek, hogyan is élhetnék három napja levegő, tej nélkül, anyai szó és kéz és simogatás nélkül?! Aki elbúcsúzik, az búcsúzzon el becsületesen, ne sandítson a szívére, hogy hátha dobog… Valahogy hosszú ez így, alig bírom ki halva. Élni kellene inkább, de hogyan? Hogyan? Hogyan?
4. Negyedik nap: az előbb nagyon görcsölt a gyomrom. Erre ébredtem fel a halálomból. Iszonyú fájdalom, ismét hánytam, de már nem volt mit, csak por és levegő szakadt ki a torkomból. Nem hallja valaki, hogy hányok? Tehát hogy van itt valaki? Hányszor kell még kihánynom magamból a halálomat, hogy végre észrevegyék: van itt valaki. Kérem, kérem szépen, itt vagyok, feltámadtam! Élek! Anya!
5. Ötödik nap: bocsánat, nem bírtam tovább. Én még élni akartam, de nem ment. Nincs ember a világon, aki kibírná négy napig szomjan, minden folyadék nélkül, s most már az éhséget se nagyon tudná kibírni senki. De a szomjúság, az tényleg! Azt nem lehet! Én sem bírtam. Összehúztam magamat olyan kicsire, mint egy pici macska, mint egy kis gombolyag, hogy hátha jobban bírom a fájdalmakat, olyan pici és görnyedt lettem már, mint anyácskám méhében, csak hát persze a méhecske nélkül. – Anya, te élsz? Legalább te! Hogy elmond majd az embereknek, hogy volt egy picid, aki meghazudtolta az emberiség tűrőképességéről szóló legendákat, és élt az ötödik nap elejéig, csak a végén halt meg. Istenem, megyek hozzád.
6. Hatodik nap: nem jó a halottaknak. Kihűlten, elgémberedetten, nullára állított életfunkciókkal, mozdulatlanul, fehérre váltan mi feketék is. Én úgy akartam élni! Anyámban nevettem kilenc boldog hónapon keresztül, gyakoroltam már ott bent is a nyelvét, hogy rögtön szót értsünk, ha megszületek, készültem mindenből, és boldogok is voltunk tizenkét teljes napon keresztül. Milyen pokoli erők szakítottak el tőle? Miért éppen nekem kell minden nap újra meghalnom? Miért ennyiszer? Miért nem hagy az élet meghalni. Mert az is lehet, hogy nem vagyok halott, lehet, hogy élek… már nem hallok semmit, már nem látok semmit, de valami… valami… valami újra és újra megdobban bennem. Az anyám szíve dobog bennem. Ez nagyon furcsa. Én már régen meghaltam, s az ő szíve itt belül nem hagy békén nyugodni. Feladjam végleg? Hát persze. Mi értelme? Hogyan kell meghalni, ha mégsem megy? Milyen az öngyilkosság? Jó lenne végre békében elmenni. Ennyi nap után engem az Isten vár! Én vagyok az ő igazolása, csodája. A pokolban az Isten. Élhet élő gyerek, doboghat élő szív a mennyekben? Jó lenne, ha valaki válaszolna… Anyám!
7. Hetedik nap: Most már nem adom fel, soha. Ha eddig kibírtam, örökké élek. Lehet, hogy soha nem látok többé senkit, hogy itt maradok ebben a lyukban ítéletnapig, lehet, hogy nem is él már ember a Földön, hogy kipusztult minden, de én élek. Aki nem hal meg hét nap alatt, az nem hal meg soha. Az arra született, hogy szolgálja az Ember és az Isten örök dicsőségét. Miért kellene nekem víz, tej? Miért akarnék enni, ha nincs mit? Hol van az megírva, hogy csak a napfényen lehet élni? Levegő, csak levegő kell. És az van, annyi, amennyit csak akarok! Soha nem halok meg, kibírom az életet és a halált, váltogathatják egymást minden áldott nap, lehet nappal és éjjel, nekem egyre megy. Én Ember vagyok. És az Isten tudja ezt! Ő sincs ember nélkül. S mert megmaradok örökké, hát figyel rám, ő én vagyok, és én örökké hálás leszek neki. Teremtem őt, s ő teremt engem. Így élünk-halunk ebben a lyukban minden másodpercben. Nincs annyi ördög, aki ezen változtatni tudna. Miért nem pusztított el a sátán az első, a második napon, amikor még tehette volna?! Késő, öreg! Én, a pici, fekete, csupasz seggű, lyukas hasú, szemfényét veszített, kiszáradt, rég elfelejtett kis néger csávó belenevetek a torz képedbe. EMBEREDRE találtál, sátán…
8. Nyolcadik nap: … mit gondolsz, miért voltunk mi feketék az emberiség bölcsője évezredeken keresztül, miért formáltuk mi az embert a forró afrikai Nap alatt? Mit gondolsz, miért bírtunk ki annyi szenvedést, amikor a fehér hóhérok láncra fűztek bennünket több száz éven keresztül, szíjat hasítottak a hátunkból? Mit gondolsz, tényleg próbára tehetsz te engem a vacak nyolc napoddal? Nem olvastál a mi történetünkről? Minket nem lehet legyőzni! A vakond megdöglött, a patkány elmenekült, a por betemette az orromat, a szám sebes, nem tudom, hogy hallok-e még emberi szót, hang sem jön ki a torkomon, nincs már sírás, nem lesz könny, de azt tudom, te állat, te ördög, hogy én… itt… már… soha, de soha… nem fogok meghalni. Én néger vagyok, fekete, fuck you!
9. Kilencedik nap: Az ördög feladta. Vinnyogva húzta vissza szörnyű, szőrös pofáját a lyuk, a pici nyílás elől. Megalázva osont más vidékek felé. A pici lyukba fény szűrődött, és egy alig látható, a kiscicáknál éppen csak nagyobb néger kisgyerek félre fordította a fejét, lassan, nehogy a földi fényt összekeverje a mennyei fehérrel, melyet annyiszor látott az elmúlt napokban, szép lassan meggyőződött róla, hogy tényleg nem adta fel, elnevette magát, hogy szinte remegett a pocakja a kacagástól, nagyra nyitotta a száját, és torkaszakadtából kikiáltott:
- Anya, anyácska! Megijedtél? Na, kérlek, ne sírj, hogy ilyen sokáig elcsatangoltam. Csak vicceltem, drága anyám. Hé, emberek, itt az anyám? Míg ide nem hozzátok, ne is reménykedjetek, hogy bejöhettek hozzám. Itt az anyám? |