A legnagyobb magyar megbolydult elmével bolyong.
A hon sorsát tisztábban csak az Isten, vagy ő se látta
„ - A forradalom, mert lámpavasra akasztott, bolond
Vérpadig verte a nemzetet az akasztott véres árnya!”
Őrültek közé zárva Döblingben, bénultan a szégyenpadon
A sárba taposott nemzet sorsán bomolva baljós végzetig.
A sötétből ő hozta Kikelet-világosra az országát egykoron
Míg ő zárkába szökött, vérzápor zúdult, meg sem állt Aradig
Sorsa a nemzet sorsa. Él, hal is, ha kell. Alku csak a halálban.
„ - Az alkotás szelleme hatalmasb, mint bármely dicsekvő szív
Sugarat rajzolj az égre, szivárványt, de riadj a lesújtó villámban
Sors, hogy’ szeghettem esküm’, ha a harc a királyom ellen hív?
Téboly, hol az ősök kardja s a hűségeskü egymás ellenére ront
Hazám fölé Glóriát kértem: vér nem ömölhet testvértől testvérből
Dolgos szorgalom, hű hit holtig, az ész diadala, és szeresd a hont!
De csavard ki a fegyvert Uram, ha szeretsz, a halált osztók kezéből
Széchenyi vagyok, labanc is, de kuruc, rebellis és a király híve
Lerogyva hazám tetemén, jajgatást hallok s rémült kiáltásokat
Ketrecben magam is - egykoron a nemzet újért kiáltó Főnix-lelke -
Riadtan látom a haladás halálát, Uram, a rám mért csapásodat
Megbolydult ország, háborgó szív, kettétört hit: ez magyar népem?
Élni vagy meghalni? - élni koncokért, s halni holtsápadt jövőért?
Hazám, hazám, te mindenem… a Kárpátok között egy hideg verem
Hazám, annyit sem értesz meg belőlem, amihez most e fegyver ért…”
Remegő kezében a gyilok, ravaszán rajtra kész az ördög keze
- Élni kiért lenne érdemes, gróf úr?! – az Ön eszméje halott!
Fejében golyóval a földre hull bátor reformok magyar istene
Idegenben, hol honáért született, halottkém néz le rá ugyanott |