Március 21-én az alapító, Gubcsi Lajos Ex Libris Díjat ad át Marosvásárhelyen az unitárius temlomban, azok emlékére, akik ellen oly brutálisan támadt a román önkény 1990. első "szabad" márciusában.
A hír elé röviden:
1990 márciusát Marosvásárhelyen "fekete" márciusnak nevezik.
Fekete március (más néven marosvásárhelyi pogrom, románul: Violenţele interetnice de la Târgu Mureş) megnevezés alatt azokra az etnikai zavargásokra hivatkozunk, amelyek 1990 márciusában történtek Marosvásárhelyen, a városban akkor még többségben lakó magyarok és a románok között. A harcoknak 5 halottja (3 magyar és 2 román) és 278 sérültje volt. Az eseményeknek nagy visszhangja volt mind a romániai és magyar, mind pedig más külföldi sajtóban.
Kiss Ildikó beszámolója:
Nem könnyű erről irni, 20 év elteltével sokminden átértékelődik az emberben, most felnött fejjel tudom , hogy az igazi csatát nem az utcán nyerik. A sok leitatott és lefizetett oláht nem volt nehéz lecsőditeni Vásárhelyre, azon a cimen, hogy a magyarok gyilkolják a románokat.
Akkoriban végzős diák voltam a Bolyaiban, az egész osztály, ill. az iskola magyar diáksága kivonult a főtérre a Városháza elé, civilizáltan, különösebb szervezés nélkül, de felháborodottan a Sütő Andrásbácsival történtek miatt. Persze mire mi levonultunk a Bolyai utcán, a főtéren már gyülekeztek az emberek. Innen felgyorsultak az események, tojással dobáltak meg mindenféle jelzőkkel illettek, de a borzasztó az volt , amikor a kordon túloldalán, barátnak hitt iskolatársakat, edzőtársakat fedeztem fel. És nem értettem...., és amig én értetlenül álltam, a hatam mögött teherautó hajtott el, kiabáltak, hogy jönnek a hodákiak, pillanatok alatt a főtéri padok lécek nélkül maradtak és menekültünk a vasvillát meg kaszát rázó részeg horda elől.
Amire emlékszem, valaki a Városháza épületébe lökdösött, nem tudom hogyan kerültem oda, nem sebesültem fizikailag, de a lelkem romokban hevert, mert nem értettem..... most sem értem .....
Életem végéig kisérni fog a látvány, amikor kiléptem a Városháza erkélyére, éjfél körül lehetett, a főtéren a padokról felszaggatot léceket égették csoportosan, a Székely himnuszt énekeltük, és mint valami varázsigét ütemesen kiáltottuk
MOST VAGY SOHA.....és tudtam, azt a csatát akkor, ott, megnyertük, helytálltunk, nem féltünk magyarnak lenni. De a harc nem feljeződött be, és azóta is tart.....csak a módszer
Széllyes Zsuzsa visszeemlékezése:
Én a keresztfiammal ,Sanyikával kezdem a történetet. Azokban a napokban mindenki meg volt bolondulva.Tömény gyűlölet lógott a levegőben.Még a gyermekek is ezt ,, játszották " az utcán.A boltban álltunk sorba valamiért ,amikor Sanyikát(3 éves volt) körbevették nála alig nagyobb gyerekek és lökdösni kezdték:
-Te hogy beszélsz? Mi vagy? Román vagy magyar?
-Én jó vagyok! -mondta Sanyika.(ha otthon is élesen szóltak rá,mindig ez volt a válasz)
Ott ,akkor egy pillanatra nagy csend lett,mert egy kisgyerek kimondta önkéntelenül az alapigazságot.
Március 15-én egy Anna barátnőmmel egy hosszú nemzeti pántlikával átkötött tulipáncsokrot vittünk Sütő Andrásnak.Az úton kétféle emberrel találkoztunk.Volt aki köpött egy nagyot , káromkodott és volt aki megölelt:
-Jaj lányok! Adjatok abból a pántlikából nekem is 2 centit.Mire megérkeztünk már alig volt a pántlikából egy kis darab.De Bandi bácsi nagyon örült neki, akkor még mindkét szemével.Az volt az útólsó békés délután.
Aztán következtek a rémes hírek. Sokakat összevertek fényes nappal az utcán,csak mert magyarul szólalt meg.Majd a tudoros gyógyszertári eset (ismeri mindenki) Mi is a Tudorban dolgoztunk,hamar bezártunk és futás haza,ki tudja mi következik?! ..Nem kellet sokáig várni.Este Kelemen Feri tépetten,sárosan jelent meg,azzal,hogy a románok végezni akartak velük és megpróbálták felgyújtani a Rádiót. A magyarokat a román kollégák szöktették át hátul a kerítésen.Most is előttem van a halálsápadt arca és a reszkető keze.
Éjjel megtörtént a székházostrom.Reggel ,amikor mentünk tüntetni láttuk a pusztítás nyomait. Szörnyű volt!
Délutánig ott voltunk a főtéren,akkor anyám azt kérte menjünk együnk valamit és jöjjünk vissza.Én nem akartam eljönni,de anyám könyörgött,hogy nagyon fáradt és éhes.Még kerestem egy darabig Annát és Zrinyi Zsuzsát,de nem találtam őket.aztán eljöttünk.De mire a Tudorba értünk,már futottak a hírrel az emberek,hogy betörtek a hodákiak és folyik a vér. Persze nem tudtunk és mertünk visszamenni a főtérre...
Csak sírtunk és imádkoztunk.Azon az éjszakán kétszer csengett a telefon. Először Kati húgomék hívtak,hogy a blokkban(17 román család és 3 magyar) a románok baltával törik rájuk az ajtót,hogy pusztuljatok magyarok!Őket nem érdekli többet semmi,pakolnak össze és reggel indulnak neki a határnak.
Gondoljam meg,ha akarok menjek velük,ha nem,akkor nem.
Másodjára Zrínyi Zsuzsa telefonált és elmesélte mi ment végbe a főtéren.Azt mondta hazamegy pihenni vagy két órát és másnap találkozzunk a Fortuna sarkán fél nyolckor.Aztán megyünk tüntetni tovább.
Hát én ott is voltam a sarkon,vártam több mint egy órát ,de Zrínyi Zsuzsa elaludt. Aztán beszálltam a húgomék autójába és bőgve mentünk ki a városból.Tudtuk,hogy nagyon sokáig nem fogjuk látni az otthonunkat. Csak Sanyika kérdezgette egyfolytában,hogy miért sírunk ,rosszak voltunk? |