Gubcsi Lajos
Hírek A MM Élőtárlata Albumok Díjak Gálák Gubcsi Lajos életrajza - A MM Laudációk Mecenatúra MM-díjazottak Hangoskönyvtár
Gubcsi Lajos legújabb könyvéről - lektori értékelés
KÉREM, CSAK AZ OLVASSA EL, akit nem zavar, ha dicsérik legújabb könyvemet. LEKTORI értékelés.
Gubcsi Lajos: Hall még valaki?! – Az Ismeretlen Ellenségnek
Lélekmagma
Ha egy szóban kellene összefoglalnom legújabb köteted lényegét, esszenciáját, azt mondanám: lélekmagma.
Bár az eddigieknél rövidebb munkáról van szó, mégis úgy érzem, a mennyiség ez esetben sem csorbította a minőséget, sőt a rövidség, tömörség, még keményebbé, kontrasztosabbá, élesebbé,
világosabbá teszi mindazt, amit láttatni akarsz.
Érzek benne valami olyat is, ami merőben más, merőben új, sőt fölötte áll az eddigieknek. A megélt sors bölcsessége, felülemelkedettsége, távolságtartása, vagy éppen közelítése az, amely kiérzik az indító kérdésfelvetésektől kezdve a spirituális-érzéki gondolatszövésen át a summázatig.
A jelenlegi bezártsági, bizonytalansági helyzet olyan feszültségeket indukál az emberben, mindannyiónkban, amit azonban nagyon nehéz megfogni, megfogalmazni, szavakba önteni. Ez neked a legújabb kötetedben minden eddiginél magasabb szinten és felfokozottabb érzelmi hőfokon, bár mégis mértékletes visszafogottsággal, sikerült. Egy rendkívül érett, kifinomult, egyszersmind felelősségteljességet tükröző gondolatfolyam formájában fogalmazod meg azt a belülről feszítő életérzést, a tehetetlenség, a félelem, a meghatározottság, a bezártság élethelyzetében vergődő ember életérzését, amelyet egyszerű szavakkal nehéz kifejezni. Csak különleges idegvégződések érzékenységével megáldott költői véna tudja letapogatni, leképezni és elénk tárni mindazt a megfoghatatlant, amit mindannyian átélünk ezekben a napokban.
Itt és most íme az ember (ecce homo). A ma embere, aki azt hiszi elbizakodottságában, hogy mindenre képes, és mindennek az ellenkezőjére is, ezért legyőzhetetlen. S mégis most azt éljük meg, hogy legyőzhetetlenségünk nagyon is sebezhető.
Gondolataid, érzéseid mindannyiunk ki nem mondott gondolatai. Szánkba adod, amit mindannyian legbelül érzünk, de nem vagyunk képesek szavakba önteni. Csak félrecsúszott mondatokba, pótcselekményekbe, sóhajokba szökik fel belőlünk. Ezért teremtette a Jóisten a költőt, hogy helyettünk is kimondja a kimondhatatlant.
Annyira szürreálissá vált mindaz, ami körülvesz bennünket, annyira kifordult magából a valóságunk, annyira lidércnyomásra, delíriumos rémálomra hasonlít az, amibe belepottyantunk, ami közepette élnünk kell a hétköznapjainkat, annyira nem tudjuk, meddig, hogyan, miért, hogy szinte belénk szorul, belénk sül a szó, és állunk tétován, megrökönyödve, várva a megváltást. Embert, jellemet próbáló, formáló időszak ez, amikor ki-ki megmutatja magát, akaratlanul is, igazi arcát nem tudván leplezni. Tűrő- és alkalmazkodóképességünk, sőt segítőkészségünk nap mint nap próbára tétetik.
Előhívódik, mint a hajdani, mára már elévültté vált fotón a fehér és a fekete, a fény és árnyék, ahol a kontrasztok élesen szétválnak. A szeretetnek, szerelemnek, családnak, barátságnak soha nincs nagyobb jelentősége, mint ilyenkor. Tudni hová tartozunk, mibe, kibe kapaszkodhatunk. Csak ez képes megtartani.
A próza, a vers, a verspróza vagy prózavers egymásba kapaszkodva, összefonódva, szinte zenélve, egymásra rímelve vagy feleselve, alkotja ezt a pandémia kori, zseniálisan okos és szép gondolatfolyamot, amelyben a bezártság, a mulandóság, a hiábavalóság érzésének felerősödése indukálja a nagy sorskérdésekre való válaszkeresést, miközben a képzelet mind magasabb régiók felé és mind messzebbre szárnyal, amelynek borongósságát olykor fanyar humor, keserédes melankólia, játékos allegóriák, szójátékok, képzelettársítások oldják, cizellálják, s teszik derűsebbé, bizakodóvá.
Nagyon mélyről fakadó hangok, érzéshullámok ezek, mintha a lélek legbensőbb, legérzékenyebb rétegei, rezdülései, magmatikus forrongásai törnének a felszínre, megpróbálva kibontani a mindent
elfedő felszíni kéreg alól a lényeget, az élet korok és idők feletti lényegét, amely minden szenvedély forrása és táplálója, amelyben ott van a lét és nemlét, a fájdalom és öröm, az elmúlás és feltámadás, a szürreális és valós, amely végül is mindig ugyanahhoz a kiindulóponthoz tér vissza, a szerelem és szeretet, a család, az otthon és a haza éltető erejéhez és fontosságához. Ennél a pontnál visszautalhatunk nagy költőnk, Petőfi, szállóigévé vált verssorára, miszerint „haza és szerelem, e kettő kell nekem”, majd konklúzióként Madách soraira, hogy „ember küzdj és bízva bízzál”. Ezek a soha el nem évülő gondolatok kapnak e kötetben is ismét sajátos színt és aktualitást, megerősítést és a jelen helyzethez igazodó újabb dimenziókat. Érett, erőteljes, elkötelezett ez a hang, amely a maga természetességében, mesterkéletlenül szólal meg, s minden zord dilemma, sötét előérzet ellenére optimista kicsengésű, bizakodó, reménykedő, reménykeltő.
Az írásokhoz Salvador Dali képei adnak képi és hangulati illusztrációt a gondolati és lelki rokonság valamiféle különös szimbiózisát hozva létre, ráerősítve a költői formába öntött, erős érzelmi töltetű, filozofikus, meditáló, egyben nagyon is valós mondanivalóra.
Varga Bótos Anna
További hírek
Mint jeleztem, megkaptam mindkét kínai oltást.
4 NAPPAL KÉSŐBB ÍGY NÉZNEK KI A TÜNETEK. Előnyömre váltak...
(a fotót 1987-ben Stalter György készítette az egykori császári fővárosban, Hsziánban)Lehet, hogy egy fekete-fehér kép erről: 1 személy

A TANÍTÁS HELYE AZ ISKOLA.
Megint jönnek a köröztetők, hogy írjuk alá, hogy nem értünk egyet az iskolakezdéssel.
Ha viszont az lenne a rendelet, hogy NEM indulnak az iskolák április 19-én, a köröztetők most köröztetnék a levelüket, hogy kinyitni, kinyitni, nyitnikék!
Küldözgetik a körözvényt, amit saját maguk saját ízlésükre megfogalmaztak. Miért nem a tükörrel beszélik meg kettesben?
Végre indul a suli! - köröztethetném én is a petíciómat. Nem teszem, mert én csak egyszerű szülő vagyok.
Az iskoláról nem én döntök.
Tisztán személyesen és halkan: jó lenne már, ha a gyerekek mehetnének a suliba, ők is így érzik, vágynak a társaikra, barátaikra, tanáraikra, arra, hogy létezzen végre a személyes diák-tanár kapcsolat.
Hajrá, gyerekek, csendesebben, szülők. Ki-ki a kaptafájánál...
Meg különben is, miért lesz magánzsibvásár a közösségi élet és a döntés arról? Nincs kivel megbeszélni otthon?

 Lehet, hogy egy kép erről: 1 személy, gyermek és szöveg


3.000.000-hoz közelít a beoltottak száma, úgy látom, néhány napon belül eléri azt.
Kedves Barátaim, van fogalmatok, átgondoltátok, milyen bődületes szám a 3 millió? Ha három emberrel együtt állsz valahol, bárhol, családban, buszon, közülük egyet már beoltottak? És ezt megszorzod 3.000.000-val.
Elképesztő logisztikai, egészségügyi, rendszerszervezési feladat. Hogy naponta éppen annyi jusson éppen oda a 3300 magyar helység közül, vagy a sokkal több oltási pont közül, amennyi embert előtte értesítettek, hogy eleve: értesítsék őket menetrend szerint, s minden percre pontosan működjön az oltási helyiség fertőtlenítésétől a számítógépes nyilvántartás működtetéséig, a dolgozó asszisztenstől és orvostól az esetleg elhagyatott beteg érkezéséig. ???? Bele tudtok gondolni, hogy ekkora és ilyen feladattal, ilyen méretű közszervezéssel nem találkozott Magyarország azóta, hogy a romba döntött országot valahogyan a semmiből újra kellett építeni a második világháború után?
Csak egyetlen példa: Ha menet közben úgy döntenek, hogy OK, be kell oltani soron kívül a pedagógus-óvónő kört is, akkor ezen új szempont alapján újra felosztani az egész országot - hiszen ők mindenütt ott vannak, esetleg csak 1-2 tanító kis helyeken -, és a megszabott határidőben ők is az egész országban megkaphassák az oltást kivétel nélkül?
És hány más szempont szerint kell még végrehajtani ezt a gigászi feladatot?
Szokták írni, hogy emeljük meg kalapunkat az orvosok előtt mindezek láttán. Megemelem. De erre biztatok mindenkit atekintetben is, hogy emelje magasba kalapját az egész rendszer hatásos működése láttán is. Mégpedig büszkén. Olyan országban él, amely képes ilyen teljesítményre együttesen minden szférában: az egészségügyben, a kormányzati irányításban, a közigazgatás egészében, és nem utolsósorban a lakosság stabil bizalmában, hogy igen, elhárítjuk ezt a brutális veszélyt is.

Soha nem lesz vége? - Soha nem lesz vége.
És most meghalt Szomjas Gyuri, a nagyszerű filmrendező. A Balázs Béla-díjat 1986-ban, a Kossuth-díjat 2005-ben kapta meg. A Magyar Művészetért Díjunkat a 2018-as gálánkon vette át, itt készült a fotó. A filmcímekről fogják tudni, milyen alkotó volt: Talpuk alatt fütyül a szél, Kopaszkutya, Falfúró, Roncsfilm

A táncházmozgalom és az autentikus népzene filmen való megörökítésének volt az atyja. Azonosult velük. 81 éves volt. Ja, és a szerénységnek is az atyja.

 Nem érhető el leírás a fényképhez.



 A LEGJOBB KÉZBE KERÜLT!!!!

Benkő Imre fotóriporter, -művésznek ítélték oda a Fotóriporteri Életműdíjat.
Mi pedig mintegy 20 évvel ezelőtt A Magyar Művészetért Díjjak tüntettük ki, albumaimban többször is idézhettem zseniális fekete-fehér fotóit, pl, ezt itt, Ózdról, a kohóból. Kell ehhez kommentár?
Nem, csak őszinte gratuláció!

 © Benkő Imre - Csirmaz Miklós villanyszerelő. Ózd, 1989


Még Húsvét...
Két kép egymás mellett legújabb könyvem legelejéről, mindent kifejez: Krisztus, Melocco Miklós műve a Szoborkertemben, valamint Ökrös Csaba, amikor még itt volt köztünk a Szoborkertben, amikor még nem ment fel az égbe.
Gubcsi Lajos: Arcpillanatok – A Magyar Művészetért Arcképcsarnoka